Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Tisztára TV-Shop

Gondolom, mindenki ismeri a csempe-és kádlepedéket. Ez egy alattomos szürke réteg, ami lassan, sunyi módon kúszik fel a csempére és a kád falára. Szappanból, vízkőből, koszból, és ki tudja, még miből áll össze.

Sokáig nem volt vele gondom. Nem is emlékszem, mikor vette át az uralmat a kád felett a lepedék. A csempével nem volt nehéz, arról gyakorlatilag bármivel le tudtam pucolni, és mondom, sokáig a kádról is lejött. Nem tudom mikor történt, és azt sem tudom mi okozta. Talán megváltozott a lepedék összetétele? Vagy a víz keménysége?  Egy ideje feltűnt, hogy gusztustalanul lepedékes lett a kád.

Én mindent rákentem, állni hagytam, dörzsöltem, áztattam, de a lepedék maradt. Komolyan mondom, én voltam a fáradt, kócos, izzadt és rosszkedvű háziasszony a tévéshopból, aki csak súrol és vikszol, de nem megy vele semmire. Volt Florasept, Domestos, teszkós domestos utánzat, citrom, citromsav, vízkőoldó. Ha azt mondta volna valaki, hogy ha belepisilek, attól lejön, hát...

Már utáltam, ha valaki nálunk aludt és megfürdött. Én szégyelltem ezt a kádat!

Ez egy elég öreg kád, mi pedig dolgozó emberek vagyunk. Ráadásul a mosógép is oda ürítkezik, szóval értem én, hogy kerül oda a kosz. De miért nem jön le?

Ma van a napja, hogy megvilágosodtam. Hogy az Ágnestől kapott, mostanában favorit kifejezéssel éljek: Feltaláltam a csőben a lyukat! Évek óta tartunk itthon mosószódát. Mosunk vele. Na de ma! Egy életem, egy halálom, én rákentem a kádra. És láss csodát, a lepedék lejött. Semmi csinnadratta, tűzijáték, csak lemállott. Őszinte leszek, mire a kádhoz értem, szintén kócos, fáradt és izzadt lettem, merthogy balról jobbra, fentről lefelé takarítok. És mulitorgazmusom sem lett a lepedék eltűnte felett érzett örömömben, mint a reklámokban. Viszont marha büszke vagyok magamra! Ilyen csilli-villi, tökély fehér kádat tényleg csak az OBI-ban, meg a tévéshopban láttok :)

A jelen helyzet egyébként, hogy a kád ragyog, a fürdő majdnem kész, én viszont kóválygok a kimart kezeimtől, meg a keletkezett gázoktól, és dögfáradt vagyok... de megérte!

Utolsó oldás

Augusztus 10. Lőrinc napja.
Korábban azt gondoltam, minden Lőrinc napon száz halált halok majd. Megvolt a száz halál, legalább száz, de letettem a terheket.
Az utam mentén elhagyott, tömött zsákok sorjáznak. Eldobtam a fájdalmat. Nem szükséges jó ideje, hogy fájjon a kisfiam halála. Eldobtam a bűntudatot, nincs már bűntudatom ezzel kapcsolatban. Sem az "én hibám" típusú, sem a "hogy jövök én ahhoz ezek után, hogy jó kedvem legyen???". Nincs rá szükség. Nincs szükségem arra sem, hogy "mi lett volna, ha" gondolat-örvényekkel bombázzam a lelkem. Abba bele lehet csavarodni. De nem szükséges.
Szépen lassan végigvettem minden, Lőrinccel kapcsolatos terhet, és lerakosgattam, amikor megértettem, hogy nem kell cipelnem tovább.
Tegnap megkaptam az utolsó oldást is, egy lelkésztől. Ő nem csak egy lelkész, ő egy bizalmas, bölcs barát. Kezdeti szakaszban ugyan, de barátkozunk.
Azzal a problémával kerestem fel őt, hogy nem tudok haldoklót, sem gyászolót vigasztalni. Egészen egyszerűen megoldotta: nem is kell... Tényleg nem, de nem ez volt az ajándéka számomra. Beszélgettünk a halálról, a személyes élményeinkről, s persze szóba került Lőrinc. Elkerülhetetlen lett volna, hogy beszéljünk róla, és én nem is akartam elkerülni. Vele nem, s bebizonyosodott, jól éreztem, bízhatok benne. Az én ajándékom a következő volt:

"A kisfiadnak a legszebb ravatala volt, ami csak embernek lehetett... Nem is értem, miért okoz neked problémát a haldokló, a halál, a gyász. Hiszen te nem, hogy fogtad már kezét haldoklónak, de elringattad őt. A végsőkig..."

Magamtól sosem gondoltam volna bele, hogy mindez igaz. Teljesen kihagytam a feldolgozás folyamatából azt a huszonnégy órát, míg testemben ravataloztam fel halott gyermekem. És azon sem gondolkodtam, hogy a fiam haldoklott. Persze, ez elég egyértelmű, de elfojtottam, nem szembesültem ezzel.
Ahogy Lacit hallgattam, egyszer csak földöntúli béke járt át. Olyan béke, amikor ölel a mindenség, s legutolsó részlet is a helyére kerül. Ebben a néhány mondatban annyi erő szabadult fel. Amikor végül eljöttem, megváltozott bennem sok minden. Egy erős asszonynak éreztem magam. Egy olyan asszonynak, anyának, akiben szétáradt Isten csendes, minden hivalkodást mellőző, de annál stabilabb ereje. Igen, amit átéltem, amit megtapasztaltam, az egy jelentőségteljes élmény. Egy olyan sorshatás, mely után már semmi sem lehet ugyanolyan. Már rég nem hibáztatok senkit és semmit, de most megszűnt minden ellenállás bennem a gyermekem halálával kapcsolatban. Tudom, milyen kemény szavak ezek, de megtehetem, hogy kimondjam... és ez nem jelenti azt, hogy ha újra át kellene élnem, újra meg tudnám tenni, hogy felállok utána.

De! Ha valakinek énutánam még meg kell tapasztalnia, hogy elveszíti a magzatát (és biztos vagyok benne, hogy lesznek még sokan), hát mindannyiuknak azt kívánom, hogy legyenek képesek megélni és túlélni a gyászt. Azt kívánom, hogy aki csak megtapasztalja ezt az élményt, az ismerje meg az ebben rejlő erőt. Tudom, hogy nem vigasz, ha épp elveszítetted  a gyermeked, de tudnod kell: Okkal történt, és ezt az okot csakis Isten ismeri. És ha ezt túléled, neked már nem árthat semmi.


Kisfiam!
Hálás vagyok neked mindenért. Névnapod van, bár ott ahol most te vagy, ennek nincs jelentősége, azt hiszem. Én mégis szeretettel köszöntelek, boldog névnapot!
Ölellek, Anya

Az Élet, a Világmindenség, meg Minden

Mostanában igen érdekes önismereti utazáson veszek részt. Csoportos és egyéni foglalkozásokon boncolgatom lelkem rejtekeit. Emellett pedig rengeteget olvasok. 

Többek közt arra is rájöttem, hogy minden le van már írva. El is ment a kedvem az írástól, mert mindent leírtak már előttem. És van egy könyv, amiben ez a minden benne is van. Egyben. Töviről hegyire, minden. Az Élet, a Világmindenség, meg Minden. Remélem kitaláltátok. Nem, nem a Biblia. Douglas Adams szerfelett népszerű, s méltán elismert könyve. A világ leghosszabb trilógiája, mely öt részes. És a borítóján nagy, barátságos betűkkel ez áll:

NE ESS PÁNIKBA!

 

Ez a könyv a Galaxis Útikalauz Stopposoknak. "Ez a történet a szörnyen ostoba csütörtökről és a rendkívüli következményeiről szól, és arról, hogy miért sokkal biztonságosabb a világegyetem, ha van nálunk egy törülköző. Ez a történet emellett egy könyvről is szól, melynek címe: GALAXIS Útikalauz stopposoknak. Ez nem földi könyv, sosem adták ki a Földön, és a szörnyű katasztrófát megelőzően egyetlen földlakó se látta vagy hallott róla. A könyv mindazonáltal szerfelett figyelemreméltó. Valószínűleg ez a legfigyelemreméltóbb könyv, ami csak napvilágot látott a Kisgöncöl óriási kiadóhivatalainak gondozásában - bár a földlakók ezekről se hallottak. Ez a könyv nem csupán hallatlanul figyelemreméltó, hanem elképesztően sikeres is. Népszerűbb, mint a Mennyei Házi Mindentudó, jobban fogy, mint a Hatvanhárom További Figura Súlytalanság Esetére című illusztrált kiadvány, és ellentmondásosabb, mint Oolon Coluphid filozófiai bombaként robbanó trilógiája: a Hol Tévedett Isten,a Még Néhány Isten Legsúlyosabb Tévedéseiből és a Végül Is Kicsoda Ez Az Isten Egyáltalán? A Galaxis Külső Peremének néhány liberálisabb civilizációja számára a GALAXIS Útikalauz már kiszorította a hatalmas Encyclopaedia Galacticát, s egyedül tölti be az összes tudás és bölcsesség tárházának szerepét, mert noha sok benne a hézag, és tele van kétes, de legalábbis üvöltően pontatlan adattal, két fontos vonatkozásban felülmúlja kevésbé szárnyaló elődjét. Egyrészt némileg olcsóbb. Másrészt borítóján a következő szavak láthatók, szép nagy betűkkel szedve: NE ESS PÁNIKBA!"

Eddig a hivatalos fülszöveg. Az első három alkalommal, amikor elolvastam,  én is ezt olvastam ki belőle. És az volt a véleményem, hogy ez egy szerfelett szórakoztató sci-fi irodalmi alkotás, megtűzdelve magvas gondolatokkal. Még ebből a megközelítésből is azt gondolom, letehetetlen, megunhatatlan és nagyon hasznos könyv. Igen ám. De. Sőt. DE!

Elolvastam sok "spirituális", "ezoterikus" meg ilyen-olyan címkével ellátott mindenféle könyvet. Olvastam Müllert, Poppert, Márait, Oshot, Choprat, A Mennyei Próféciát. Mind ugyanazt mondják. És ez nem azt jelenti, hogy mind közhelyeket szajkóznak. Ez azt jelenti, hogy mind ismerik az egyetlen igazságot. Mert van egy egyetemes, egyetlen igazság. Lennie kell, ha én észrevettem. Átível korokon, nemzeteken, téren és időn. Ott van, létezik, felettünk lebeg és átjár, ha hagyjuk. Ismerik sokan, páran át is élik. Azért nem írom, hogy át is "éljük" páran, mert én még csak most kezdem felfedezni az a hatalmat, amiről szó van. Hosszú út lesz, és az elején járok. A fent említett írók, művek és ezeken kívül még sok más persze, több ponton is közösek. Megemlítik a "jelenlét" érzését, az "egység" átélését, a véletlenek szerepét, a "vedd könnyedén/ne akard irányítani amit nem lehet" alkalmazásának fontosságát. S a lista ezzel még kicsit sem teljes. Namármost. 

Elolvastam az Útikalauzt negyedszer.

Számlatan lélegzetakasztó pillanat, "hűdeigaz" élmény, véget nem érő röhögések után módosítottam a véleményemet a könyvről. Ez a könyv 696 oldalnyi magvas gondolat, sűrűn megtűzdelve szórakoztató sci-fi részekkel. Azért ilyen hosszú, mert Adams tudta, mennyire szájbarágósan kell megmagyaráznia a dolgokat. És még így is négyszer kellett elolvasnom mire felfogtam, mit is akar tőlem. És igaza van.

Most hátradőltem, és lazítok. Annyi minden világos lett hirtelen. Olvassátok el ti is.

Zabkása

Kb. 6 hete ettem életemben először zabkását. Az eltelt hat hétben viszont igyekeztem pótolni a csaknem harminc éves lemaradást, mert ez annyira jó. De komolyan, még anyukámon is számon kértem, hogy mégis miért maradt ki az életünkből a zabkása. Nincs rá elfogadható magyarázat.
Zabkásafüggő lettem, heti hatszor zabkása valamelyik főétkezésem. Azért igyekszem valahogy féken tartani magam, mertugyanis nem hiszek a zabkása diétában. Most komolyan, aki azt kitalálta, az látott már lovat?! Mekkora marha nagy állat a ló, kérem szépen. Szóval, mint minden függőséggel, ezzel is csak óvatosan.

Szépen belelovaltam magam a zabkása főzésbe. Zabpehelyből készül, nem zabkorpából. Szigorúan vízzel, nem tejjel, mert a főtt tejektől ég a gyomrom, meg olyan fura. Szóval az alap recept:

1 csésze zabpehely
2 csésze víz
2 bogyó édesítő
vagy
2 kanál méz
vagy
(végső esetben)
cukor, (de attól meg olyan vízízű, jellegtelen, unalmas lesz a zabkása)

És lehet variálni, volt már

• almás
• fahéjas
• almás-fahéjas
• kókuszos
• mazsolás
• kókuszos-mazsolás
• müzlis 
• nescafés (nem vagyok terhes, csak furákat eszek!)
• meggyes
• epres
• kakaós
• vajas (vajon megpirított zabpehely)
• tojásos (belekeverni egy tojásfehérjét, valami fitness csajnál olvastam, isteni, de nem szoktam rá)
• lekváros (meggy, csipkebogyó, birsalma)

Társaságom is akad a rajongáshoz, a keresztlányom nagyon megszerette. Megeszi minden formában, és majdnem minden mennyiségben, ami nagy szó.

A Kerek Világ Leg Tökéletesebb Anyukája

Előre szeretném leszögezni, hogy ma sem hazudtolom meg magam. Az nem vallana rám :) Ez nem egy szirupos bejegyzés lesz az anyukámról, nem is rólam, vagy általam ismert élő emberi személyről. Csak úgy, a  magam módján, kicsit kifordítva sarkából a Világot írok erről a témáról.

A Kerek Világ Leg Tökéletesebb Anyukája ugyanis Cicu. Cicu a macskánk. Teljes nevén Iphigenia Néni, de a Cicu pont jó hétköznapi megszólításnak, szóval maradjunk ennél. Cicu, mint az eddigiekből kiderült, lány. Nekünk évek óta csak kandúrunk volt, a kandúr pedig nem fial kiscicát. Mondjuk majdnem, mert Cicu úgy került hozzánk, hogy a szomszéd kertben nyivákoltak ketten, a tesójával, és Denevér, az akkori kandúr valahogy hazagardírozta őket. Egy éjjel, pontosabban hajnalban, őrült macskabömbölésre ébredtem. Kimentem, és a teraszon zokogott a két ártatlan, egyforma kis feketeség. Denevér pedig nézte őket, valami lemondó vállrándítás volt a tekintetében (igen, szemmel láthatólag tekintetből vonta meg a vállát :) ) És valami olyasmit készült mondani: "Nem tudtam aludni tőlük, csinálj már velük valamit, hogy elhallgassanak. "  Mivel azonban Denevér egy vörös-cirmos kandúr volt, nem mondta. Én viszont így fordítottam, és ezt rögtön meg is osztottam a családtagjaimmal. Nem volt őszinte a mosolyuk, hajnal négykor. Viszont én tudtam, honnan jöttek, és kik ők :) Azon az estén estek ki az ikszfaktorból a Hajdú ikrek, akik pontosan ugyanazt tudták előadni hangilag, mint ez a két kismacska. Szerintem tuti ők voltak azok.

Hasonlítanak, nem?


Szóval lett két kiskamasz cicánk, gyűjtőnéven Hajdú Ikrek, Denevér pedig remekül eligazította őket a nálunk való lét rejtelmeiben. Az egyik cica a következő tavaszon elpusztult, a másik lett Cicu. Ja, és Denevér is odalett, valami bandaháborúba keveredhetett, mert egyszer hazajött félszemmel, azt két hét alatt hoztam rendbe, aztán elment és azóta sem láttuk. R.I.P. Denevér :(

Elég az hozzá, hogy Cicu maradt az egyetlen cica a családban. Kicsit autista, antiszociális, makacs, önfejű... szóval macska. Nemrég jelentette be, hogy terhes. Vagyis inkább csak meglátszott rajta, de ez lényegtelen. Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz Cicu, ha kiscicája születik. Cicu ugyanis ujj fóbiás. Ez egy nagyon súlyos állapot, macska lévén. A macskák szeretik a simogatást, de nem Cicu. Simogatni nem lehet, inkább ő "simogatódzik", vagyis odabújik a lábamhoz, könyökömhöz és oda-vissza dörgöli magát. Kilöki a kezemből a bögrét, bökdös ha írok valamit a gépen, ledönt a lábamról, de nem engedi, hogy hozzányúljak, egy ujjal sem.

Így, mikor rájöttem Cicu titkára, kis ideig meredtem néztem magam elé, és próbáltam elképzelni, hogy is lesz ez. De most akkor a lényegre térek. Tehát, valamikor késő lánykoromban volt utoljára cicafialás a házban. Nagyjából el is felejtettem, miként zajlik, valami ködös és kínkeserves emlékem volt csak, hogy a cica nagyon szenvedett, én meg nem tudtam segíteni rajta, de semmi konkrét. Múlt vasárnap Cicu elkezdett furán viselkedni. Gyanús volt, de majdnem későn kapcsoltam, szinte az utolsó pillanatban tettem kosárba.

Csak néztünk egymásra értetlenül, Cicu meg én. Látszott rajta, hogy ő ezt most talán inkább nem akarná. Mondjuk nem lehetne, hogy holnap? Jövőhéten? Jövőre? Zavarban volt, és komolyan szenvedett. Én meg simogattam, az ujjaimmal, és duruzsoltam neki, hogy ha másnak sikerült már, millió cicának, neked is sikerül. Minden rendben, Cicu. Szeretlek Cicu. Meg ilyenek.

Az első cica kibuggyanásakor Cicu megváltozott. Varázsütésre. Pontosan tudta, mi a dolga. Én még ott bábáskodtam kicsit, legalábbis szerettem ezt az illúziót, hogy szükség van rám. De nem volt, és nincs továbbra sem. Cicu egy pillanat alatt vált a Földkerekség legjobb mamijává. Olyan természetesen levedlette a csavargó, MACSKA énjét, ahogy azt csak a természet tudja. Bölcsen, egyszerűen, pontosan. Cicunak teljesen egyértelmű, hogy most minden a zokogó kis Nyurga Pocokról szól. Minden perc, minden zaj, minden falat cicakonzerv. Órákig képes mozdulatlanul feküdni Nyurga Pocok mellett, ám azt is tudja, mikor nincs rá szükség. Ha Pocok alszik, jóllakott, tiszta, és nem veszélyezteti senki-semmi, akkor ott hagyja egy-két órára is. Azt is tudja, mikor kell visszajönni.
Cicunak nincs önértékelési gondja, testkép-zavara, nem okoz problémát a szoptatás. Cicu nem depressziós, mert Cicu TUDJA  A RENDET. A természet ősi rendjét. Hogy a gyerekekkel addig kell törődni, ameddig lehet velük törődni. De addig muszáj velük törődni.

És Cicu azt is pontosan tudja, hogy minden cicaságra meg kell tanítani Pockot. És hagyni kell pihenni, hagyni kell barátkozni, hagyni kell élni. És szerintem Cicu nem lesz bajban, ha Pocok felnő, és elindul élni a saját csavargó cicaéletét.  Cicu egészen egyszerűen benne él az életben. Átéli, megéli és nem csinál belőle problémát.

Karma jóslás :)

Ritkán adódik úgy szabad időm, hogy csak kattintgatok a neten, de tegnap ez is megtörtént. Már nem nagyon emlékszem, milyen úton-módon, de eljutottam az nlcafe karmajóslásához.
Kérem szépen, én igyekszem egészséges távolságtartással vizsgálni az ilyen szabadidős elfoglaltságokat.  Egy percig sem gondoltam komolyan, viszont remekül beleéltem magam, képzeletben, és fergetegesen szórakoztam. Már eleve úgy kezdődött, hogy "tedd a kezed a képernyőre" , és amerre az ujjaid mutatnak, ott a megoldás.

És íme a jóslat :
"Hüvelykujj

Ha most belemész egy titkos szerelmi kapcsolatba, akkor örökre harmadik maradsz, a választottad sohasem fog elválni. Szakítsd meg ezt a veszélyes kapcsolatot, mert ha nem így teszel, akkor előbb-utóbb a káros szenvedélyek útjára lépsz, ami miatt később nem leszel már önmagad."

Most komolyan. Eljön a perc, épp kezdeném kézzelfoghatóvá tenni a viszonyom egy nős(!) férfival, amikor szégyenpír önti el az arcom, és fojtottan rebegem: ne haragudj, nem lehet. A neten azt jósolták, ha veled kezdek, drogos leszek. Örökké. Bocsika.

"Mutatóujj

Negatív gondolatok és súlyos gondok keserítik meg az életed. Baráti kapcsolataidban is több olyan ember van, aki csak a rosszat látja, és a véleményével pánikhangulatot okoz neked. Jobb lenne, ha egyáltalán nem kérnéd ki senkinek a véleményét, és legyőznéd félelmeidet, hiszen azok alaptalanok."

Megint egy nagyon egyéni, személyre szabott tanács. Ne félj, dönts okosan, stb. Ez komolyan telibe talált :)

"Középsőujj

Azért nem bíznak mások benned, mert te sem bízol magadban. Ne áhítozz most barátaid, családtagjaid dicséretére, légy tisztában erősségeiddel, és higgy magadban. Önbizalmad növelésére a legegyszerűbb módot válaszd: változtasd meg hajad színét, viselj új sminket, új stílusú ruhákat, és lépésről-lépésre szeresd meg magad. Ez az első lépés az önbizalomnövelés útján, vágj bele, sikerülni fog."

Szeresd magad! Nahát?! Hogy ez nekem nem jutott eszembe :P Szóval jobban fogom magam szeretni, meg biztosan megismerni is, ha vásárolok egy raklap rongyot, meg hajat festek, sminkelek. Másképp.

"Gyűrűsujj

Egészséged, erőd és energiád teljében leszel, kisugárzásoddal magadhoz vonzod mindazt, ami jó, mindazt, ami nemes. Úgy érzed, lelked is újjászületik. Megtalálod azt a partnert, akivel gyűrűt cserélhetsz, vagy akivel összekötheted az életed. A rajongásod rajongásra talál, ami viszont fájdalommal tölt el, hogy olyan személyek fognak irigyelni, akikről azt hitted a barátaid."

A stílusváltásból pedig egyenesen következik, hogy férjhez megyek, boldog leszek, sőt, még irigyeim is lesznek. S persze mindeközben válok csak igazán önmagammá!

"Kisujj

Le kell győznöd a negatív gondolkodást, és be kell bizonyítanod, hogy értékes ember vagy. A lustaságoddal, és a kisebbrendűségi komplexusoddal is meg kell birkóznod. Néhány barát, vagy ismerős kísértéseinek komolyan ellent kell állnod, ők ugyanis rossz útra terelhetnek. Ha most nem tanulsz, nem igyekszel, egy csodálatos lehetőség csúszik ki a kezeid közül, és nem teljesíted a karmád, vagyis, hogy sokra vidd az életben."

Ehhez már igazán nincs is mit hozzáfűznöm. Hiszen mi más is lehetne a KARMÁM, mint az, hogy sokra vigyem? Na?!

Jó tudom, hogy ezt nem lehet véresen komolyan venni. De biztos, hogy ennek van létjogosultsága? Oké. lehet, hogy van, de kérem szépen, akkor tegyünk elé pár figyelmeztető karikát, ikszet, bárakármit: 18+, csak saját felelősségre, ne vedd komolyan, stb. ...

Annyi minden...

Keveset írok, igen. Ez nem azért van, mert nincs mondanivalóm. Azért, mert nem találom a megfelelő közlésformát. Azért, mert nem találom a megfelelő fórumot. Jobb híján magamban fogalmazok terjengős világmegváltásokat. Ezzel viszont nem jutok sehová. Néha ide írok pár titokzatos mondatot, ám még mindig nem vagyok előrébb.
Pszichológushoz járok. Nem volt rossz döntés, sőt, határozottan jó döntés volt :) Heti egyszer, egy óra. Most nem csináltam meg semmit abból,amit a múlt héten kért tőlem. A tettek szintjén elakadtam. De miért?! Csak fel kéne hívnom ezt, vagy azt. Csak el kéne olvasnom pár oldalt. ÉS ÉN NEM CSINÁLTAM SEMMIT. Lükőke. Lüke vagyok. Kergetek pár ábrándot, de azt is csak gondolatban. Nem teszek semmit. Semmit. Hazamegyek és nem csinálok semmit. Nem takarítok, nem főzök. Olvasok, filmet nézek, lógok az idő peremén és várom, mikor mehetek aludni. De miért?! És nem vagyok depressziós, ez teljesen biztos. Csak lusta, gyáva és lükőke. És mindegyre széles mosolyra húzódik a szám, ahogy ostorozom magam. Mert mindez nem igaz egészen. Nagyon is aktív elmeéletet élek. Magam, magamban. Mit nekem emberiség?! Jól megvagyok egyedül is. Ha ez így működne. De nem működik. Szóval marad az, hogy nyitok a külvilág felé, kapcsolatépítek, és belevágok. Hogy ne fájjon annyira, ha kinyitom a szemem. Mert most fáj.
Tőlünk két utcányira gyerekgyilkosság történt. A 21.században, Európában aranyos drogos fiatalok agyonverték a fiukat. Hát, többek közt ezért fáj. Kell egy hely, kell egy csapat, kell egy egyesület, amiben részt vállalva nem a "hogyan ba**unk el Uniós pályázati pénzeket?" projektet erősítenénk, hanem tényleg TENNÉNK IS VALAMIT. Erről beszélgetünk a barátnőmmel másfél éve. Pont az a környék, pont ezek az emberek a célcsoport, elméletben. ÉS NEM TETTÜNK SEMMIT. DE MÉGIS MIRE VÁRTUNK??? Patópálságunk közvetett következménye is ez a halott kisbaba. Nem is az ráz meg, hogy meghalt egy gyerek. Valahogy ezt tudom kezelni, mármint a halált. És bár a gyermek az SZENT, a halált meg értem, szóval ezt helyre tudom tenni. Ami megráz, az a reakció. Ahogy Erőss Zsolttal kapcsolatban a "tízmillió hegymászó országa" lettünk (Vujity Tvrtko) , úgy ezzel meg a "tízmillió tökéletes szülő országa". Mindenkinek van véleménye. Mindenki tudja, mit hibázott el a gyámügy, a családsegítő, a védőnői szolgálat. Az ország, Viktor, a cigány nép úgy ahogy van. Csakhogy, amiről nem beszél senki: AZ A SZEMÉLYES FELELŐSSÉG!
Személyes felelősségről beszélek, nem társadalmi, néposztálybeli, utcabeli, családi vagy bármilyen kollektív felelősségről. Személyesen ÉN, TE, mit teszünk, hogy ne történjenek tragédiák? Mert a kényelmes fotelből, klaviatúrán keresztül ítélkezni marha könnyű ám. De ha kimegyek az utcára, mit teszek. Ha belerúg a kutyájába? Ha ad egy sallert a gyerekének? Ha hatan felgyújtanak egy benzinnel lelocsolt hajléktalant? És most lehet erre azt reagálni, hogy túlzásokba esem. Hát nem, kedves olvasó, az élet esik túlzásokba.

Mindennek oka van, és minden összefügg mindennel. És az élet nagy szőttesét nem lehet megítélni apró részletekből. DE a körforgás ismerete, a karma törvényének ismerete nem jogosít fel arra, hogy kívülállóként, hátradőlve figyeljek. Mert ha a szemem láttára gyengét bántalmaznak, mellé kell állnom. Ha tudok róla, és nem teszek semmit, nem vagyok jobb, mint a tehetetlen és valljuk be, töketlen állami gépezet. Vagy mint a monitoron harsogó fotelhősök. Felelős vagyok. A tudatlanság, az felmentene. Ha salátaként vegetálnék, semmilyen felelősségem nem lenne. De gondolkodom, mint fentebb leírtam, túl sokat is. Ám ha ismerem a problémát, azzal a probléma még nincs megoldva. Most tehát kikapcsolom a gépet, felkelek a fotelből, és elindulok. Nem, még nem tenni, csak beszélni róla. Olyanokkal, akikkel tehetek is valamit.

Életjel

Élek még, és remekül vagyok.
Levizsgáztunk, önkéntes tűzoltó lettem, tíz társammal együtt :) Igazán jól sikerült vizsga volt, bár nem voltak nagyok az elvárások velünk szemben... Na mindegy, megvan, és ez a fontos. A fiúkat küldik tovább mindenféle képesítő vizsgákra, mert a fiúk lesznek az "igazi beavatkozók". Halálosan komolyan elhangzott a következő mondat egy önkéntes tűzoltóparancsnok szájából: "... a lányok inkább főzzenek kávét és gondoskodjanak szendvicsekről, ha elhúzódik a beavatkozás!" Hát kab'be. Ketten vagyunk lányok, és fel is lázadtunk volna rendesen, ha...  Ha nem derül ki a következő megbeszélésen, hogy K. mehet parancsnoki képzésre, mert parancsnok az lehet lány. Én meg mehetek mentős szakápolói képzésre, ami szakmailag nagyon sokat jelent nekem :) Szóval pofa be részemről, és főzöm a kávét, ha kell, literszám!
Van polgárőr igazolványom is, ez kellett a tűzoltó egyesületi tagsághoz. Pont úgy nézek ki azon a képen, mint egy helyes retardált négyéves. Én nem értem, ezek ott az okmányirodában, nem tudnak normális emberi képeket készíteni? Mert szerintem nem csak az én fejemből hozzák ki rendszeresen a legrosszabbat, inkább tűnik globálisnak a probléma.
Jaj, keltettem csirkét, 35 darab lett, mind gyönyörű, külön-külön egyéniség. Van borzas tollas, lófejű, gatyás, teleportáló, dagi, pici, pettyes, cuki... én nem is tudom mi lesz velem, amikor fazékérettek lesznek. Szerintem komoly lelki válságban leszek. Meg kellene ritkítani a tavalyi állományt is, mert ugye azt úgy szokás. Csakhogy én inkább Pitét, a kakast is elajándékoztam. Olyan gazdája lesz, akinél még csak végelgyengülésben múlt ki kakas, nem szokta levágni. És még így is maradt kettő, akit nem szívesen ennék meg, és a tyúkjaim, akiket névről ismerek. Komoly dilemma, s mindeközben a családom komplett idiótának tart, merthogy a tyúk az azért van, hogy tojjon, és hogy megegyük. De ha egyszer annyira szeretem őket. Élve :)
És idén először pulykát is nevelek, egy hetes korukban vettem őket. Csalános-zöldhagymás főtt tojást esznek, meg egy kis tápot, kukoricát. Híznak, mint a gomba. Ezt próbálom belekódolni az agyamba, hogy öt pulyka szinte fedezi a család húsigényét, és nem dísznek tartjuk. Komoly ráfizetés lenne, ha nem engedném levágni őket. De addig még sok időm van megbarátkozni a gondolattal, szóval rajta leszek a témán.
A kertem pedig meseszép, legalábbis nekem. Minden kibújt, vagy bújik, zöldül, sarjad. Szeretem. Volt ez az indokolatlan áprilisi tél, de nem ártott semminek, ami már a földben volt. Annyiban csak, hogy a sok eső úgy ledöngölte a kertet, hogy csákánnyal kellett megkapálni :) Ez viszont inkább volt vicces, mint kínos. Azt mondta a zember, hogy ha olyan, mint a beton, úgy is kell bánni vele. Igaza volt. Ja, és minden áprilisi zivatar ellenére most heti kétszer meg kell öntöznöm mindent. Azért nem gyakrabban, mert ha nagyon elkapatom a növényeket, akkor mi lesz velük augusztusban? Naponta locsolok? Az kizárt. Még a virágokkal vagyok bajban, ők nem szépek. Van pár tő, ami minden gondoskodásom ellenére életben maradt tavalyról, de inkább csak vegetálnak. A meténg az egyetlen, amiben nem tudtam kárt tenni, ő valóban gyönyörű. De hogy a többiekkel mi lesz? Az idén se nyerek kertszépségversenyt, az lesz.
A zemberrel próbálunk zöld ágra vergődni, de nem nagyon akar semmi kialakulni ebből a mi kapcsolatunkból. Nem is tudom, hogy mit akarok, vagy mit tegyek. Most leginkább hátradőltem, és hagyom, történjen, aminek meg kell történnie. Ha meg nem történik semmi, nos, néha az is jó. Időt lehet nyerni vele egy kicsit. Valamire. Valameddig.
Így visszaolvasva, nem látszik ki a soraim közül, mennyire jól is vagyok. Ma rám is szóltak már ketten, hogy legyek szíves mosolyogni. Vajon igazi belső béke az, ami nem ül ki az arcomra? Az írásomra? Vagy csak olyan önáltatásszerű menekülés? Nem tudom, de azt hiszem, nekem most jó. Kicsit langyos, kicsit lusta, kicsit zárkózott lettem. Kerülöm az embereket, mert most egyedül jó. Szóval türelem.

Gyors összefoglaló

Hú, hosszú és hideg hét volt, de szerettem. A zuram olyan, mint egy tipikus "ikrek"... minimum két személyisége van, de inkább több. Van, mikor érti és érzi a lényeget, van, mikor minden összeomlik. Most épp felszálló ágban van. Megy ez.

Van gombatermő dobozom, olyan Tesco-csuda, és helyes kis gombák nőnek benne, most olyan borsónyinál nagyobbak. És paradicsom palánta, óriás és átlagos. És karfiol palánta, na az elég siralmasan néz ki, de hátha kirúgja magát, mire kell. És elvetettem a borsót is, két hete, az szerintem odalett :(

Halad a tűzoltó tanfolyam is, imádom. Fantasztikus, tudok hármas hurkot kötni, kötelet úgy felszedni, hogy ne legyen gubancos mikor hirtelen kell. És létrát állítani, tömlőt gurítani, de ezt még nagyon gyakorolni kell :) És élvezem, hogy fiatalos, mókás társaságban vagyok, meg valami hasznosat is csinálok. Csak nagyon tanulni kéne, az elmélet sok és bonyolult, félszavakon elcsúszhat a vizsga.

Most ennyi, semmi nagy tanulság vagy ilyesmi, élek. Nagyon :)

Bioptron

Az a helyzet, hogy néha elég furcsán kapcsol az agyam. Több, mint három hete küszködök a megfázással, hála a felemelő és kiegyensúlyozott lelki életemnek :) .
Tegnap előtt szólt rám a tesóm, mikor a tízperces telefonbeszélgetésünkből hat percet fuldokoltam, hogy talán megpróbálhatnám a bioptron lámpát. Ő ezt árulja, Zepteres üzletkötő. Lámpázok tehát két napja rendületlenül, és használ... Itt megjegyezném, hogy három éve van bioptron lámpánk. Csak halálközeli állapotokban szoktam bekapcsolni, akkor is csak egyszer-kétszer, majd kijelentem, hogy ez semmit nem ér. Nem igazán tudom, miért van bennem ez az ellenállás. Gond nélkül elfogadom, hogy a légzőtorna, gyógytea, pihenés, homeopátia, meditáció használ a torokgyulladásra, de a lámpával eddig berzenkedtem valamiért.
Most viszont kitartóan lámpázok kékkel, zölddel, és ma hajnalban már nem adtam félórás privát koncertet ugató fuldoklásból. Szóval, nem rossz találmány ez. A fizikai állapotom többet javult ez alatt a két nap alatt, mint a megelőző három hétben bármikor. Lévén, hogy a lelki problémáim nem látszanak megoldódni, ezt a javulást a lámpa számlájára írom.
Előtte beszedtem az öt napos antibiotikumot, köptetőt amit a főnököm javasolt (első hét), amit megint csak nem tudok mire vélni, hisz teljesen szintetikus orvoslás ellenes vagyok. Majd végigettem a negró egész kínálatát  (második hét). Ezután jött a homeopátia és a Halls cukorkák, mázsaszám. Hétvégén gyakorlatilag csak akkor voltam képes levegőt venni, ha Halls cukorkán keresztül szűrve ért a légcsövemig. Az egész folyamatot végigkísérte a kamilla-csipkebogyó-hársfa-bodza-cickafark-diólevél teák fogyasztása, külön-külön, és együtt is, meditációval. És mégis döglődtem.
A történet tanulsága, hogy nem zörög a haraszt, ha nincs valóság alapja. Ez a Bioptron Színterápia valóban használ, legalábbis megfázásra biztos.

Túlspilázva

Van az úgy, hogy rátalálsz valamire, amiről kiderül számodra, hogy csodálatos. Mit csodálatos? Fergetegesen, fantasztikusan tökéletes. A non plusz ultra! Ez lehet eszköz, tárgy, személy, esemény, kaland... bármi. S mivel hajlamos vagy hinni a csodákban, hát hatalmas lendülettel túlmisztifikálod a dolgot. S óhatatlanul eljön a perc, amikor ráébredsz, a csoda csak a Te világodban létezett. Az adott dolog, személy, esemény teljesen hétköznapi. Önmagában lehet persze csodálatos, de nincs benne semmi világrengető, az csak neked volt, lekopott, elmúlt. Igen ám, de az inga kileng a másik irányba is, szóval megéled azt is, hogy a fantasztikusnak hitt bárakármit egyszerre a hétköznapinál is rosszabbnak, silánynak, ellenszenvesnek találod. Majd egyszerre csak ez is elmúlik, s ott marad az adott dolog, önmagában. Tisztán, mentesen minden ráaggatott misztikumtól és árnyéktól. Az inga megszűnik inogni.
És akkor, miután benned lecsendesedett a lelkesedés lángja és a harag vihara, megnyugszol. Látod a folyamatot, mely során túl- majd alul-értékelted a valamit. És felismered a pontot, amikor megszűntél mást látni benne, mint ami valójában. Elkezded megismerni. Elkezdesz vele kapcsolatban élni és élni hagyni, elvárás nélkül. Ez a szeretet. Ez az elfogadás. Ez a SZABADSÁG!

Egy kis vidámság, vasárnap estére, szeretettel:

Ehhez nincs klip, de megéri meghallgatni. Mára ennyit.

Tűzoltó leszek...

...s nem leszek katona, vadakat terelő juhász :) Az elmúlt hetekben bárkinek elmondtam a tervem, mind elkezdték szavalni az Altatót. Hogy milyen egysíkú emberek vannak?! Viccelek, persze, hogy mindenkinek ez jut róla eszébe.

De azért én komolyan önkéntes tűzoltó leszek. Ma volt az első nap a tanfolyamon. Jó volt, nem mondom, hogy sok újat tanultam, de egy keveset igen. És élvezem, hogy végre valami mással foglalkozom. A saját lelki életem olyan kaotikus, sűrű és ködös, hogy kell egy kis légfrissítés a fejemben. És elkötelezettnek is érzem magam.
Az elmélettel nem lesz gond, bármi befészkeli magát a fejembe, ami érdekel, és ez érdekel. Amitől tartok kissé, az a gyakorlat. Nem vagyok egy dokkmunkás. Sőt, kimondottan puhánynak tűnök, főleg férfitársaságban.
Amúgy a fizikai munkát jól bírom, tíz órát simán lehúzok bármilyen munkában, csak mutassák meg mit kell csinálni. Amitől tartok, az az, hogy mi van, ha pont
akkor fogy el a szuflám, ha leginkább szükségem lenne rá? Meg az, hogy itt csapatban kell helytállni, ha komoly a helyzet, komoly a felelősség is. Az az egy vigasztal, hogy ez egy elég hosszú folyamat lesz.
Először csak nagyon korlátozott jogkörünk lesz, mondhatni nulla. Ha majd bizonyítottunk, egyesületileg minősítő vizsgát teszünk, és ott megfelelünk, akkor lesz az, hogy valódi mentést végezhetünk, de még hivatásos felügyelet mellett. Ennél is van tovább, ha majd sokat bizonyítunk, és sokszor megfelelünk a minősítéseken, na akkor majd dolgozhatunk önállóan. Ez még évek kérdése.
Szóval, ha most átmegyünk a vizsgán, ami nem tűnik egy veszélyes dolognak (mondom ezt úgy, hogy még kocsit vagy tömlőt sem láttam közelről :D ), akkor rengeteg időnk és lehetőségünk lesz profivá képezni magunkat. Engem is.
Azt várom ettől az önkéntességtől, hogy lesz egy csapat, ahová valóban odatartozhatok. És a fizikai állapotomon is valószínűleg sokat javíthatunk, ezt már láttam a parancsnokunk tekintetében. Amúgy hárman vagyunk csajok, szóval biztos nem csak én érzek így. Remélem, tényleg olyan jó lesz, amilyennek elképzelem.

Hát, erről ennyit...

Nem véletlen, hogy nem írtam idén. Szinte megbénította nyelvem-ujjam a titok: új életet kezdek. Öntudatos, boldog és szabad életet, a szeretett férfi oldalán. De új határokkal, új hozzáállással, őszintén és tisztán. Tegnapelőtt végre le mertem írni a titkaim, mert hiányzott, hogy leírjam, és mert úgy éreztem, eljött az ideje.
Tudjátok mit? Az a biztos, ami elmúlt... Mit is írtam tegnapelőtt? "A párom már másfél hónapja elvonón van, az alkohol problémáit kezeli-kezelteti, és remekül halad, azt hiszem." Nos, a párom ebben a pillanatban, szerető családi körben, az öccsével és a sógorával iszik. Szóval erről ennyit. Soha ne kiabáld el a boldogságod :) Vagy, ha megtetted, viseld emelt fővel...
Hogy mi lesz ebből? Ha én azt tudnám, Istenem.

Ez volt a sokadik utolsó esély. A második elvonó. Komolyan azt hiszem, nincs már itt keresnivalóm, és komolyan tudom, mennyire szeretem őt. Már csak az a kérdés, nem volna-e jobb távolról szeretnem? Hisz attól még szerethetek, hogy elmegyek. Olyan cifrán tudnék most ordítani... persze nem teszem. Az egész családja ellenünk szurkolt. Hülyének néztek, mert legyógyszereztetem szegényt, kényszerítem. Mire? Tiszta, őszinte, felelősséggel élt életre? Lehet, hogy ezt tettem, bár nem látom be, hol itt a kényszer. Én erre vágyom, tiszta szívvel megélt, őszinte pillanatokra. Nekem ez a létminimum. Neki mi a vágya? Célja? Van-e egyáltalán bármilyen kilátása? Per pillanat azt sem tudom él-e, hol van, hol tölti az éjszakát.

Amikor Pötty megfogant, nem ivott. De a 12. hétben már igen. Pötty elvesztése azt hiszem, összefüggésben van ezzel a dologgal. Terhesen azt terveztem, lelépek, anyaszállóra megyek és új életet kezdek. Talán, ha megteszem, nem veszítem el a fiam. Talán a fiam mikor megfogant, azt gondolta ideális szülei leszünk, majd látta, hogy nem, és meggondolta magát. Persze, ez hülyeség, mert az ilyet azért előre tisztázza az ember. Nyilván én is előre vállaltam.

Jaj, ez az egész csak annyira bonyolult, amennyire megbonyolítom... Mindenesetre SOHA NE KIABÁLD EL A BOLDOGSÁGOD...