Utolsó oldás

Augusztus 10. Lőrinc napja.
Korábban azt gondoltam, minden Lőrinc napon száz halált halok majd. Megvolt a száz halál, legalább száz, de letettem a terheket.
Az utam mentén elhagyott, tömött zsákok sorjáznak. Eldobtam a fájdalmat. Nem szükséges jó ideje, hogy fájjon a kisfiam halála. Eldobtam a bűntudatot, nincs már bűntudatom ezzel kapcsolatban. Sem az "én hibám" típusú, sem a "hogy jövök én ahhoz ezek után, hogy jó kedvem legyen???". Nincs rá szükség. Nincs szükségem arra sem, hogy "mi lett volna, ha" gondolat-örvényekkel bombázzam a lelkem. Abba bele lehet csavarodni. De nem szükséges.
Szépen lassan végigvettem minden, Lőrinccel kapcsolatos terhet, és lerakosgattam, amikor megértettem, hogy nem kell cipelnem tovább.
Tegnap megkaptam az utolsó oldást is, egy lelkésztől. Ő nem csak egy lelkész, ő egy bizalmas, bölcs barát. Kezdeti szakaszban ugyan, de barátkozunk.
Azzal a problémával kerestem fel őt, hogy nem tudok haldoklót, sem gyászolót vigasztalni. Egészen egyszerűen megoldotta: nem is kell... Tényleg nem, de nem ez volt az ajándéka számomra. Beszélgettünk a halálról, a személyes élményeinkről, s persze szóba került Lőrinc. Elkerülhetetlen lett volna, hogy beszéljünk róla, és én nem is akartam elkerülni. Vele nem, s bebizonyosodott, jól éreztem, bízhatok benne. Az én ajándékom a következő volt:

"A kisfiadnak a legszebb ravatala volt, ami csak embernek lehetett... Nem is értem, miért okoz neked problémát a haldokló, a halál, a gyász. Hiszen te nem, hogy fogtad már kezét haldoklónak, de elringattad őt. A végsőkig..."

Magamtól sosem gondoltam volna bele, hogy mindez igaz. Teljesen kihagytam a feldolgozás folyamatából azt a huszonnégy órát, míg testemben ravataloztam fel halott gyermekem. És azon sem gondolkodtam, hogy a fiam haldoklott. Persze, ez elég egyértelmű, de elfojtottam, nem szembesültem ezzel.
Ahogy Lacit hallgattam, egyszer csak földöntúli béke járt át. Olyan béke, amikor ölel a mindenség, s legutolsó részlet is a helyére kerül. Ebben a néhány mondatban annyi erő szabadult fel. Amikor végül eljöttem, megváltozott bennem sok minden. Egy erős asszonynak éreztem magam. Egy olyan asszonynak, anyának, akiben szétáradt Isten csendes, minden hivalkodást mellőző, de annál stabilabb ereje. Igen, amit átéltem, amit megtapasztaltam, az egy jelentőségteljes élmény. Egy olyan sorshatás, mely után már semmi sem lehet ugyanolyan. Már rég nem hibáztatok senkit és semmit, de most megszűnt minden ellenállás bennem a gyermekem halálával kapcsolatban. Tudom, milyen kemény szavak ezek, de megtehetem, hogy kimondjam... és ez nem jelenti azt, hogy ha újra át kellene élnem, újra meg tudnám tenni, hogy felállok utána.

De! Ha valakinek énutánam még meg kell tapasztalnia, hogy elveszíti a magzatát (és biztos vagyok benne, hogy lesznek még sokan), hát mindannyiuknak azt kívánom, hogy legyenek képesek megélni és túlélni a gyászt. Azt kívánom, hogy aki csak megtapasztalja ezt az élményt, az ismerje meg az ebben rejlő erőt. Tudom, hogy nem vigasz, ha épp elveszítetted  a gyermeked, de tudnod kell: Okkal történt, és ezt az okot csakis Isten ismeri. És ha ezt túléled, neked már nem árthat semmi.


Kisfiam!
Hálás vagyok neked mindenért. Névnapod van, bár ott ahol most te vagy, ennek nincs jelentősége, azt hiszem. Én mégis szeretettel köszöntelek, boldog névnapot!
Ölellek, Anya