A reinkarnáció sokáig csak egy volt a lehetséges megoldások közül. Majd belém ivódott, s az egyetlen megoldássá léptettem elő. De ez csak amolyan elméleti tudás volt, tisztán gondolati szinten. Meg voltam róla győződve, hogy van élet a halál után, de azért féltem a haláltól, és féltem az élettől.
Aztán, a kisfiam elveszítése kapcsán bepillanthattam a VALÓDI örökkévalóságba. Megtapasztaltam sok olyan dolgot, aminek köszönhetően elmúlt minden haláltól való félelmem.
De továbbra is előfordult, hogy féltem az élettől. Helyzetektől, személyektől, bármitől. Például sokáig lebénultam csinos és magabiztos nők társaságában. Nem éreztem magam egyenrangúnak, hanem olyan durva, tenyeres-talpas nőnek tűntem (nekem) közöttük. És igen, bele is mentem a hülye fejem hülye játszmáiba, hiába kaptam pozitív visszajelzést a pasasoktól, nem mertem nőként megjelenni, viselkedni. Sőt, volt olyan időszakom, amikor a saját tágabb családom véleményétől is féltem. Hülyeség, na, de nekem valós félelmek voltak ezek.
Ahogy szépen lassan feldolgoztam Pötty elvesztését, és megszűnt a halálfélelmem, az életfélelmem is sokat enyhült. S ekkor jött Osho. Jött, és elültetett bennem egy olyan gondolatcsírát, ami kibontakozva teljesen új megvilágításba helyezte a dolgokat.
Nem emlékszem, hogy is volt szó szerint. Valami olyasmit magyarázott épp, hogy az előző életek tanulságait meg kellene ismerni, és nem követnénk el újra ugyanazokat a hibákat, de nem biztos, hogy pont ezt mondta. A lényeg számomra a felismerés volt: Hogy voltam már. Voltam már feleség, szerető, anya és apa, gyilkos és pap. Voltam már karcsú és rém dagadt. Zsidó, indián és indiai. Néger férfi, államelnök és koldus. Vagy prosti. Bármi lehettem, tehát felesleges körmöm szakadtáig komolyan vennem az életet. Hisz ezt mind eljátszottam már. Jól, vagy rosszul, de megélhettem. Voltam már, lehettem már bármilyen helyzetekben. És megvagyok. Örök vagyok.
Aki nem élte még át ezt az érzést, annak nem jelent semmit ez a néhány mondat. Számomra viszont azt jelentette ez a felismerés, hogy csaknem megingathatatlanul járok-kelek mostmár. Felismertem, hogy nincs mitől félnem, hát nem félek.
Megtapasztaltam,hogy minden ember egyenlő, én is. Hogy minden helyzet megoldható, ha nem lenne az, nem élném át.
Amikor meg tudom tartani ezt a tudatosságot, az élet szinte könnyed. Szinte problémamentes, vagy csak apró fennakadások vannak, amiken nem kunszt átlendülni. Ha nem vagyok tudatos, ha hagyom, hogy valami kibillentsen, akkor aztán nézhetek, hogy kerültem megint ilyen helyzetbe?! Olyankor úgy érzem, valami szürke köd vesz körül, amiből kijutni sem egyszerű. És olyankor pocsékul érzem magam. Mocsaras, szutykos érzés, és nagyon meglepő benne, hogy csak a közeli hozzámtartozókkal kapcsolatban érzem. Idegenek nem tudnak a problémáikkal olyan közel kerülni hozzám, hogy kibillentsenek. Ezért is gondolják sokan rólam, hogy flegmán állok az élethez, pedig nem. Csak felismerem, mi fontos és mi nem az, és nem megyek bele nem fontos dolgok elemzésébe. Ha valaki megkeres a problémájával, ami gyakran előfordul, én határozottan és gyakorlatiasan állok hozzá. Csak a megoldásra koncentrálok, nem tocsogok a nehézségekben. Megnézem, meghallgatom a problémát, majd mondom vagy teszem ami számomra a legkézenfekvőbb. Kicsit furán szoktak nézni rám az emberek.
A szívemhez közeli emberekkel azért nehezebb, mert nem mindig tudom elkülöníteni, hogy most ez kinek a problémája? Kinek kellene megtalálni a megoldást? Kinek lenne jó, ha csak simán megoldanám? Neki valóban úgy segítek, ha megcsinálom helyette? Adjak halat, vagy inkább mutassam meg egyszer, kétszer, ötször, hogy hogyan fogja ki? Mikor kell megoldani, és mikor ráhagyni, mikor csak meghallgatni. Nehéz, mert én nem vagyok hajlandó csak a problémát látni. Például nem tudok aggódni az anyagi helyzetünkön, mert úgyis megoldódik. Megoldódik és kész. Az sem bánt, hogy kevés a fizetésem, szerintem pont annyit vár el a főnököm, amennyit meg is fizet. Éhen halni biztos nem fogok, és nem vagyok hajlandó elrontani a napom azzal, hogy mi lesz holnap. A párom pedig szeret aggódni, vagy mi, el sem tudja képzelni, hogy lehet nyugodtan kivárni valaminek a végét. Mindig rongyosra beszéli a problémákat, és ha megunom, és rávágom, hogy akkor tedd ezt, vagy csináld azt, akkor megsértődik. Tényleg nem szereti a pörgős problémamegoldást, és nem is árt ezzel senkinek, mert megold mindent,amit meg kell. Csak én nem tudom sokszor, hogyan reagáljak. Meg anyukám, na ő még az, akivel nem tudok zöldre vergődni. Pedig tök jól eléldegélhetnénk, de nem tesszük. Szóval, az még hátra van, hogy a családi életemben elültessem ezt a tartós és stabil tudatosságot, de jól haladok. Egyre ritkábban kapom magam azon, hogy elveszítem a fonalat.
