Előre szeretném leszögezni, hogy ma sem hazudtolom meg magam. Az nem vallana rám :) Ez nem egy szirupos bejegyzés lesz az anyukámról, nem is rólam, vagy általam ismert élő emberi személyről. Csak úgy, a magam módján, kicsit kifordítva sarkából a Világot írok erről a témáról.
A Kerek Világ Leg Tökéletesebb Anyukája ugyanis Cicu. Cicu a macskánk. Teljes nevén Iphigenia Néni, de a Cicu pont jó hétköznapi megszólításnak, szóval maradjunk ennél. Cicu, mint az eddigiekből kiderült, lány. Nekünk évek óta csak kandúrunk volt, a kandúr pedig nem fial kiscicát. Mondjuk majdnem, mert Cicu úgy került hozzánk, hogy a szomszéd kertben nyivákoltak ketten, a tesójával, és Denevér, az akkori kandúr valahogy hazagardírozta őket. Egy éjjel, pontosabban hajnalban, őrült macskabömbölésre ébredtem. Kimentem, és a teraszon zokogott a két ártatlan, egyforma kis feketeség. Denevér pedig nézte őket, valami lemondó vállrándítás volt a tekintetében (igen, szemmel láthatólag tekintetből vonta meg a vállát :) ) És valami olyasmit készült mondani: "Nem tudtam aludni tőlük, csinálj már velük valamit, hogy elhallgassanak. " Mivel azonban Denevér egy vörös-cirmos kandúr volt, nem mondta. Én viszont így fordítottam, és ezt rögtön meg is osztottam a családtagjaimmal. Nem volt őszinte a mosolyuk, hajnal négykor. Viszont én tudtam, honnan jöttek, és kik ők :) Azon az estén estek ki az ikszfaktorból a Hajdú ikrek, akik pontosan ugyanazt tudták előadni hangilag, mint ez a két kismacska. Szerintem tuti ők voltak azok.
Hasonlítanak, nem?
Szóval lett két kiskamasz cicánk, gyűjtőnéven Hajdú Ikrek, Denevér pedig remekül eligazította őket a nálunk való lét rejtelmeiben. Az egyik cica a következő tavaszon elpusztult, a másik lett Cicu. Ja, és Denevér is odalett, valami bandaháborúba keveredhetett, mert egyszer hazajött félszemmel, azt két hét alatt hoztam rendbe, aztán elment és azóta sem láttuk. R.I.P. Denevér :(
Elég az hozzá, hogy Cicu maradt az egyetlen cica a családban. Kicsit autista, antiszociális, makacs, önfejű... szóval macska. Nemrég jelentette be, hogy terhes. Vagyis inkább csak meglátszott rajta, de ez lényegtelen. Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz Cicu, ha kiscicája születik. Cicu ugyanis
ujj fóbiás. Ez egy nagyon súlyos állapot, macska lévén. A macskák szeretik a simogatást, de nem Cicu. Simogatni nem lehet, inkább ő "simogatódzik", vagyis odabújik a lábamhoz, könyökömhöz és oda-vissza dörgöli magát. Kilöki a kezemből a bögrét, bökdös ha írok valamit a gépen, ledönt a lábamról, de nem engedi, hogy hozzányúljak, egy
ujjal sem.
Így, mikor rájöttem Cicu titkára, kis ideig meredtem néztem magam elé, és próbáltam elképzelni, hogy is lesz ez. De most akkor a lényegre térek. Tehát, valamikor késő lánykoromban volt utoljára cicafialás a házban. Nagyjából el is felejtettem, miként zajlik, valami ködös és kínkeserves emlékem volt csak, hogy a cica nagyon szenvedett, én meg nem tudtam segíteni rajta, de semmi konkrét. Múlt vasárnap Cicu elkezdett furán viselkedni. Gyanús volt, de majdnem későn kapcsoltam, szinte az utolsó pillanatban tettem kosárba.
Csak néztünk egymásra értetlenül, Cicu meg én. Látszott rajta, hogy ő ezt most talán inkább nem akarná. Mondjuk nem lehetne, hogy holnap? Jövőhéten? Jövőre? Zavarban volt, és komolyan szenvedett. Én meg simogattam, az ujjaimmal, és duruzsoltam neki, hogy ha másnak sikerült már, millió cicának, neked is sikerül. Minden rendben, Cicu. Szeretlek Cicu. Meg ilyenek.
Az első cica kibuggyanásakor Cicu megváltozott. Varázsütésre. Pontosan tudta, mi a dolga. Én még ott bábáskodtam kicsit, legalábbis szerettem ezt az illúziót, hogy szükség van rám. De nem volt, és nincs továbbra sem. Cicu egy pillanat alatt vált a Földkerekség legjobb mamijává. Olyan természetesen levedlette a csavargó, MACSKA énjét, ahogy azt csak a természet tudja. Bölcsen, egyszerűen, pontosan. Cicunak teljesen egyértelmű, hogy most minden a zokogó kis Nyurga Pocokról szól. Minden perc, minden zaj, minden falat cicakonzerv. Órákig képes mozdulatlanul feküdni Nyurga Pocok mellett, ám azt is tudja, mikor nincs rá szükség. Ha Pocok alszik, jóllakott, tiszta, és nem veszélyezteti senki-semmi, akkor ott hagyja egy-két órára is. Azt is tudja, mikor kell visszajönni.
Cicunak nincs önértékelési gondja, testkép-zavara, nem okoz problémát a szoptatás. Cicu nem depressziós, mert Cicu TUDJA A RENDET. A természet ősi rendjét. Hogy a gyerekekkel addig kell törődni, ameddig lehet velük törődni. De addig muszáj velük törődni.
És Cicu azt is pontosan tudja, hogy minden cicaságra meg kell tanítani Pockot. És hagyni kell pihenni, hagyni kell barátkozni, hagyni kell élni. És szerintem Cicu nem lesz bajban, ha Pocok felnő, és elindul élni a saját csavargó cicaéletét. Cicu egészen egyszerűen benne él az életben. Átéli, megéli és nem csinál belőle problémát.
