Töketlen törvények margójára

Megkaptuk a határozatot a rendőrségtől. Mint írtam, a szomszéd gyerekei betörték az ablakunkat. Mi meg feljelentettük őket. Ez idáig működne is.  A kissrác elismerte, valóban betörte, merő szórakozásból. Köszönöm, papírom van róla, hogy neveletlen szomszédkölkökkel kell együtt élnem.
Az ő olvasatukban viszont a papír annyit közöl, hogy ÖTVENEZER forintos anyagi károkozásig, illetve BETÖLTÖTT TIZENNÉGY ÉVES KORIG :


BÁRMIT MEGTEHETNEK VELÜNK, NEM VONHATÓK FELELŐSSÉGRE!!!!!!

Huh, pont olyan dühös vagyok, amilyennek látszik a szövegből. A mocskos kis hobbitoknak volt pofájuk megünnepelni a határozatot. Üvöltő zeneszóra odaálltak a kerítésünkhöz, és azt kántálták, hogy Halleluja, dicsőség az Úrnak, áldassék az Ő neve!
No, nem azért, mert annyira vallásosak lennének, nem. Azért, mert szemtelen banda, aki tisztában van a lehetőségeivel és él is vele.
Lehet, hogy én vagyok élhetetlen?

Amúgy telik az idő, s én igyekszem baromira röhögni a dolgon. Nem vehetem őket ennyire komolyan, azt nem engedhetem meg magamnak. Inkább bekapok pár Leszarom tablettát, oszt csőőőőőőő

Hová süllyedtem?!

Nem vagyok az a jelentgetős fajta. Tulajdonképpen sosem is érdekelt, mit csinálnak mások, vagy mit nem. Meggyőződésem, hogy nekem attól nem lesz jobb, ha másnak valamiért rosszabb. Most mégis betelt a pohár...

Hét évvel ezelőtt költöztünk haza a párommal Pestről, nem jött be a nagyvárosi élet. Anyukámmal élünk, vidéken, családi házban. Amikor hazajöttünk, feltűnt, hogy új a szomszéd, tizenegy gyerekes kis család költözött mellénk. Leszögezném, hogy párom roma származású, hatan vannak testvérek, tehát ez számomra nem volt probléma. Annál inkább az volt, hogy a szomszéd felől a kerítés le volt taposva, a gyümölcs pedig leszüretelve. Anyukám nem az a bozótharcos fajta, inkább nem kezdett ki velük, hagyta, éljenek ahogy tudnak. Ha a mi portánkon is, hát ott is. Akkoriban egyszer (cseppet sem kultúr-módon) felszólítottam a szomszédasszonyt, ugyan tegye már rendbe a kerítést, mert az nem csak tájékoztató jellegű, fontos funkciója lenne, még ha ők ezzel nincsenek is tisztában. Elküldött melegebb éghajlatra a kerítéssel együtt. Ha nem, hát nem. Megcsináltuk, be is nád-szöveteztük, hogy ne bámuljanak a kirívóan intelligens csemeték folyamatosan. A náddal az a baj, hogy cseppet sem gyermek-álló, törik, hajlik, és még mindig át lehet dobálni felette. Rendes vasárnap reggeli programmá vált, hogy az átdobált szemetet visszahajigáljuk. Megszoktuk ezt is. Aztán jött a tetőlyukasztás, lehetőleg kővel, féltéglával. A zuram ács és ezermester, ez sem volt gond, megoldottuk. Közben persze ápoltuk a jó kapcsolatot, főleg gyermeknevelési tanácsokkal, és szólok apádnak! felkiáltásokkal. Nem hatott.
Másfél hete, mikor épp lehajoltam cipőt húzni, betört a fejem felett az ablak.
Ez volt az a pont, amikor "nem tűröm tovább!" felkiáltással bevágtattam a rendőrségre. És szégyelltem magam. Feljelentettem a csupaszív, édes kis gyermekeket, rongálásért. Nem stílusom a jelentgetés, nem szoktam így intézni dolgokat, de ami sok az rengeteg. Persze, bizonyítani nem tudom, hogy ők tették. A körülmények ugyan mellettem szólnak, mert azt az ablakot csak abból az irányból lehet látni /betörni/, valamint csak üres telkek vannak ott rajtuk kívül, de hát "nem mink vótunk!" És a cukorfalat nyomozó is megnyugtatott, ha tizennégy év alatti az elkövető, az felelősséget kizáró ok... Nem baj, azért volt kihallgatás, jegyzőkönyv, miegymás. A kihallgatás előtti este átjött a szomszéd két nagyobbik lánya, és aranyosan elbeszélgettünk. Felhívták a figyelmemet a család összetartására, létszámbeli fölényére és arra tényre, hogy mivel a nagybácsik és egyéb rokonok már tapasztalt börtöntöltelékek, meg sem kottyan nekik súlyos testi sértésért ülni egypár évet. Szóval így jártassam számat, na.
Mondhatom, rettenetesen beszartam  megijedtem :D , és ez messziről látszott is rajtam. Egy szó mint ezer, a beszélgetés vége az lett, hogy ők tudják, hogy én rendes vagyok, meg minden, meg akkor most nem is tudják mi lesz... Ők tényleg meg voltak ijedve, pedig nem is kiabáltam, csak idéztem párat a BTK. -ból, higgadtan, és összeszedetten. Nincsenek hozzászokva a stílusomhoz, fülét farkát behúzva eloldalgott az egész banda. Merthogy addigra, gondolom erődemonstráció címén, az egész család kint volt az utcán.
Több dolog is van ebben a semmi kis ügyben, amitől viszont eldobom az agyam...
1. A rend őrei gyakorlatilag tehetetlenek, kiskorú, nem büntethető.
2. Nem vette jegyzőkönyvbe a fenyegetést, mert az már egy másik ügy, nyújtsak be magánindítványt, 5000.- HUF, meg ügyvédi költség, bíróságra járkálás, etc.
3. Az is csodálatos, hogy a többi szomszéd is haragszik rájuk, van aki fél is tőlük, mégsem volt soha egyetlen egy bejelentés sem ellenük.
4. Teli van az ünneplő topánom a szomszéd hulladék tárolási szokásaival is, mert a kert végében álló kalyibában kb. 8-10 m3 kommunális hulladékot tárol, mögötte meg még kettőt. Csodás kis pocfészek, remek kilátás és hangulatos odőr. Mivel a rendőrökkel nem tudtam megfingatni megfogni őket, bejelentettem az önkormányzatnál. Hová süllyedtem?! Ott is elnézést kértem, és elmondtam, hogy nem vagyok ilyen kis jelentgetős, aljas mocsok, de mivel én ebben az országban dolgozok, adót fizetek, asszem jogom van élhető életet élni. Az aljegyző kerek szemekkel nézte, kit jelentgetek, mert az elmúlt hónapokban kétszer! is járt a családnál, és mindent rendben talált... Erre meg én néztem kerek szemekkel. És nem kértem meg, hogy azért a fizetésért akár el is végezhetné a munkáját. Nem mondtam ki hangosan, mit gondolok róla és a kiutalt segélyekről, támogatásokról, nem. Csak megköszöntem, hogy akkor kimegy még egyszer-kétszer, és utánajár a dolgoknak.
És most szégyellem magam, mert valahogy nem egyezik az értékrendemmel amit csináltam. Én nem ezt tanultam, a mi családunk sosem jelentgetett, sosem piszkált senkit.
Most sem jobb, hogy leírtam, nem vagyok büszke magamra. Csak az vigasztal, hogy igazam van, de az sem nagyon. Nem akarok rászokni a problémamegoldás ezen módjára. Marad a humor:

Hol voltam én eddig?

Fel sem tűnt, milyen rég nem írtam ide... hiába, no, fontos és elfoglalt ember vagyok :)

Ott a reflexológia, a nagy szerelem. Egyenlőre csak itthon tanulom, magánszorgalomból, meg a családon kísérletezek, de úgy néz ki, beválik. A zuramnak kb. egy hónapja fáj a háta, néha elég komolyan beáll. Ha masszírozom a gerincének megfelelő reflexpontokat, állítása szerint pont olyan, mintha a gerincét közvetlenül nyomkodnám. Élvezi, és gyakran belealszik. Teljesen ellazul masszázs közben, pedig nehezen megy neki a lazítás.
Emellett rengeteget dolgozom, bent a rendelőben is egyre több a munka, valahogy ez az őszi időszak nehezen megy az emberiségnek. Nem csak megfázások, mindenből több van. Többen kerülnek kórházba, magasabb a halálozás, több a sérülés. Mintha a nyarat mindenki lustán végigülte volna, üres volt két hónapig a rendelő. Most meg?! Mintha nem csak iskolakezdés, lenne, az ősz a orvoshoz járás ideje is... Amikor nem a rendelőben vagyok, többnyire akkor is találok valami kis munkát. Sokat járunk napszámba, főleg hétvégén. Bár múlt héten szabadságon voltam, szóval logikus, hogy a hétből öt napot a napraforgó-táblán töltöttem :) Úgy ki vagyok fáradva, vagyis voltam még reggel, hogy követeltem a zuramtól, törölje el a hétfőt, egyszer és mindenkorra!
Mostanra kezdem összeszedni magam, bár nehéz, mert víz napot tartok. Amíg dolgoztunk a napraforgóban, nem igazán tartottam diétát. Nem nagyon maradtam volna életben, azt hiszem :)
Azelőtti héten anyósom kórházba kerül, az is egy szép sztori. Bekerült hirtelen erős fejfájással, ami ugyan elmúlt, de senki sem tudta megmondani mitől jött egyáltalán. Engem már nem is érdekel. Olyan fura érzésem van az orvosokkal kapcsolatban. Tudnak egymás létezéséről, de nem ismerik el a másik szakma létjogosultságát. A leletek pedig, mintha kellemetlen ismerősök inkább mogorva hangvételű, de azért kellőképp személytelen levelezése lenne. Anyósom szeptember 30-án került be először, majd még három nap alatt négyszer, mire felvették a kórházba. Bent maradt négy napig, ezalatt lett négy diagnózisa, de végül is javult az állapota, minden orvosi törekvés ellenére. Majd hazajött, itthon lett még két diagnózisa, közel tízezret hagyott a patikában, és szedi is a gyógyszereit, ennek ellenére napról napra valóban jobban van. Tehát a hatból, amire kezelik, valami csak okozhatta a panaszait, de melyik?! Mindegy is. A lényeg, hogy pár napig nálunk aludt. Annyira szokatlan volt. Nem sok vizet zavart, szinte csak evett, pihent, szedte a gyógyszereit. A fürdésnél kicsit segítenem kellett, meg lámpáztam Bioptronnal, és ennyi. Mégis, nehezen viseltem, hogy gondoskodnom kell valakiről, még ha alapszinten is. Szeretem anyósom, de hosszútávon nagyon idegesítene, ha vele, vagy bárkivel együtt kéne laknom.
Érdekes, mert kicsit autistának tartom magam a párom családjához képest. Náluk természetes, hogy sokan együtt laknak, bárki helyettesíthető bárkivel, és senkinek sincs igénye magánéletre. Vagyis nem olyan szinten, mint nekem. Szeretek egyedül lenni, elvonulni, olvasgatni, pihenni. Szeretem magam, és jó nekem velem kettesben. Ők pedig olyan "mindegy, csak valami szóljon" fajták. Mindig dumál valaki, vagy megy a tévé, ami nálunk egy éve be sem volt kapcsolva, csak most, mikor itt aludt anyósom.
Most azonban letelt a szabim, anyósom is hazament, az élet visszaállt a szokásos üzemmódba. Változatlanul sok dolgom van. Most birsalmát szeretnék befőzni, meg csirkebogyót, mert eddig az idei év elég gyenge volt. Ez a sivatagos időjárás nem tett jót a kamratöltési terveimnek, szóval lenne még mit bepótolnom. Aztán venni kéne egy szép hízót is, azt levágni és belehajtogatni a fagyasztóba... Vannak tervek, no. Majd jövök :)