Annyi minden...

Keveset írok, igen. Ez nem azért van, mert nincs mondanivalóm. Azért, mert nem találom a megfelelő közlésformát. Azért, mert nem találom a megfelelő fórumot. Jobb híján magamban fogalmazok terjengős világmegváltásokat. Ezzel viszont nem jutok sehová. Néha ide írok pár titokzatos mondatot, ám még mindig nem vagyok előrébb.
Pszichológushoz járok. Nem volt rossz döntés, sőt, határozottan jó döntés volt :) Heti egyszer, egy óra. Most nem csináltam meg semmit abból,amit a múlt héten kért tőlem. A tettek szintjén elakadtam. De miért?! Csak fel kéne hívnom ezt, vagy azt. Csak el kéne olvasnom pár oldalt. ÉS ÉN NEM CSINÁLTAM SEMMIT. Lükőke. Lüke vagyok. Kergetek pár ábrándot, de azt is csak gondolatban. Nem teszek semmit. Semmit. Hazamegyek és nem csinálok semmit. Nem takarítok, nem főzök. Olvasok, filmet nézek, lógok az idő peremén és várom, mikor mehetek aludni. De miért?! És nem vagyok depressziós, ez teljesen biztos. Csak lusta, gyáva és lükőke. És mindegyre széles mosolyra húzódik a szám, ahogy ostorozom magam. Mert mindez nem igaz egészen. Nagyon is aktív elmeéletet élek. Magam, magamban. Mit nekem emberiség?! Jól megvagyok egyedül is. Ha ez így működne. De nem működik. Szóval marad az, hogy nyitok a külvilág felé, kapcsolatépítek, és belevágok. Hogy ne fájjon annyira, ha kinyitom a szemem. Mert most fáj.
Tőlünk két utcányira gyerekgyilkosság történt. A 21.században, Európában aranyos drogos fiatalok agyonverték a fiukat. Hát, többek közt ezért fáj. Kell egy hely, kell egy csapat, kell egy egyesület, amiben részt vállalva nem a "hogyan ba**unk el Uniós pályázati pénzeket?" projektet erősítenénk, hanem tényleg TENNÉNK IS VALAMIT. Erről beszélgetünk a barátnőmmel másfél éve. Pont az a környék, pont ezek az emberek a célcsoport, elméletben. ÉS NEM TETTÜNK SEMMIT. DE MÉGIS MIRE VÁRTUNK??? Patópálságunk közvetett következménye is ez a halott kisbaba. Nem is az ráz meg, hogy meghalt egy gyerek. Valahogy ezt tudom kezelni, mármint a halált. És bár a gyermek az SZENT, a halált meg értem, szóval ezt helyre tudom tenni. Ami megráz, az a reakció. Ahogy Erőss Zsolttal kapcsolatban a "tízmillió hegymászó országa" lettünk (Vujity Tvrtko) , úgy ezzel meg a "tízmillió tökéletes szülő országa". Mindenkinek van véleménye. Mindenki tudja, mit hibázott el a gyámügy, a családsegítő, a védőnői szolgálat. Az ország, Viktor, a cigány nép úgy ahogy van. Csakhogy, amiről nem beszél senki: AZ A SZEMÉLYES FELELŐSSÉG!
Személyes felelősségről beszélek, nem társadalmi, néposztálybeli, utcabeli, családi vagy bármilyen kollektív felelősségről. Személyesen ÉN, TE, mit teszünk, hogy ne történjenek tragédiák? Mert a kényelmes fotelből, klaviatúrán keresztül ítélkezni marha könnyű ám. De ha kimegyek az utcára, mit teszek. Ha belerúg a kutyájába? Ha ad egy sallert a gyerekének? Ha hatan felgyújtanak egy benzinnel lelocsolt hajléktalant? És most lehet erre azt reagálni, hogy túlzásokba esem. Hát nem, kedves olvasó, az élet esik túlzásokba.

Mindennek oka van, és minden összefügg mindennel. És az élet nagy szőttesét nem lehet megítélni apró részletekből. DE a körforgás ismerete, a karma törvényének ismerete nem jogosít fel arra, hogy kívülállóként, hátradőlve figyeljek. Mert ha a szemem láttára gyengét bántalmaznak, mellé kell állnom. Ha tudok róla, és nem teszek semmit, nem vagyok jobb, mint a tehetetlen és valljuk be, töketlen állami gépezet. Vagy mint a monitoron harsogó fotelhősök. Felelős vagyok. A tudatlanság, az felmentene. Ha salátaként vegetálnék, semmilyen felelősségem nem lenne. De gondolkodom, mint fentebb leírtam, túl sokat is. Ám ha ismerem a problémát, azzal a probléma még nincs megoldva. Most tehát kikapcsolom a gépet, felkelek a fotelből, és elindulok. Nem, még nem tenni, csak beszélni róla. Olyanokkal, akikkel tehetek is valamit.

Életjel

Élek még, és remekül vagyok.
Levizsgáztunk, önkéntes tűzoltó lettem, tíz társammal együtt :) Igazán jól sikerült vizsga volt, bár nem voltak nagyok az elvárások velünk szemben... Na mindegy, megvan, és ez a fontos. A fiúkat küldik tovább mindenféle képesítő vizsgákra, mert a fiúk lesznek az "igazi beavatkozók". Halálosan komolyan elhangzott a következő mondat egy önkéntes tűzoltóparancsnok szájából: "... a lányok inkább főzzenek kávét és gondoskodjanak szendvicsekről, ha elhúzódik a beavatkozás!" Hát kab'be. Ketten vagyunk lányok, és fel is lázadtunk volna rendesen, ha...  Ha nem derül ki a következő megbeszélésen, hogy K. mehet parancsnoki képzésre, mert parancsnok az lehet lány. Én meg mehetek mentős szakápolói képzésre, ami szakmailag nagyon sokat jelent nekem :) Szóval pofa be részemről, és főzöm a kávét, ha kell, literszám!
Van polgárőr igazolványom is, ez kellett a tűzoltó egyesületi tagsághoz. Pont úgy nézek ki azon a képen, mint egy helyes retardált négyéves. Én nem értem, ezek ott az okmányirodában, nem tudnak normális emberi képeket készíteni? Mert szerintem nem csak az én fejemből hozzák ki rendszeresen a legrosszabbat, inkább tűnik globálisnak a probléma.
Jaj, keltettem csirkét, 35 darab lett, mind gyönyörű, külön-külön egyéniség. Van borzas tollas, lófejű, gatyás, teleportáló, dagi, pici, pettyes, cuki... én nem is tudom mi lesz velem, amikor fazékérettek lesznek. Szerintem komoly lelki válságban leszek. Meg kellene ritkítani a tavalyi állományt is, mert ugye azt úgy szokás. Csakhogy én inkább Pitét, a kakast is elajándékoztam. Olyan gazdája lesz, akinél még csak végelgyengülésben múlt ki kakas, nem szokta levágni. És még így is maradt kettő, akit nem szívesen ennék meg, és a tyúkjaim, akiket névről ismerek. Komoly dilemma, s mindeközben a családom komplett idiótának tart, merthogy a tyúk az azért van, hogy tojjon, és hogy megegyük. De ha egyszer annyira szeretem őket. Élve :)
És idén először pulykát is nevelek, egy hetes korukban vettem őket. Csalános-zöldhagymás főtt tojást esznek, meg egy kis tápot, kukoricát. Híznak, mint a gomba. Ezt próbálom belekódolni az agyamba, hogy öt pulyka szinte fedezi a család húsigényét, és nem dísznek tartjuk. Komoly ráfizetés lenne, ha nem engedném levágni őket. De addig még sok időm van megbarátkozni a gondolattal, szóval rajta leszek a témán.
A kertem pedig meseszép, legalábbis nekem. Minden kibújt, vagy bújik, zöldül, sarjad. Szeretem. Volt ez az indokolatlan áprilisi tél, de nem ártott semminek, ami már a földben volt. Annyiban csak, hogy a sok eső úgy ledöngölte a kertet, hogy csákánnyal kellett megkapálni :) Ez viszont inkább volt vicces, mint kínos. Azt mondta a zember, hogy ha olyan, mint a beton, úgy is kell bánni vele. Igaza volt. Ja, és minden áprilisi zivatar ellenére most heti kétszer meg kell öntöznöm mindent. Azért nem gyakrabban, mert ha nagyon elkapatom a növényeket, akkor mi lesz velük augusztusban? Naponta locsolok? Az kizárt. Még a virágokkal vagyok bajban, ők nem szépek. Van pár tő, ami minden gondoskodásom ellenére életben maradt tavalyról, de inkább csak vegetálnak. A meténg az egyetlen, amiben nem tudtam kárt tenni, ő valóban gyönyörű. De hogy a többiekkel mi lesz? Az idén se nyerek kertszépségversenyt, az lesz.
A zemberrel próbálunk zöld ágra vergődni, de nem nagyon akar semmi kialakulni ebből a mi kapcsolatunkból. Nem is tudom, hogy mit akarok, vagy mit tegyek. Most leginkább hátradőltem, és hagyom, történjen, aminek meg kell történnie. Ha meg nem történik semmi, nos, néha az is jó. Időt lehet nyerni vele egy kicsit. Valamire. Valameddig.
Így visszaolvasva, nem látszik ki a soraim közül, mennyire jól is vagyok. Ma rám is szóltak már ketten, hogy legyek szíves mosolyogni. Vajon igazi belső béke az, ami nem ül ki az arcomra? Az írásomra? Vagy csak olyan önáltatásszerű menekülés? Nem tudom, de azt hiszem, nekem most jó. Kicsit langyos, kicsit lusta, kicsit zárkózott lettem. Kerülöm az embereket, mert most egyedül jó. Szóval türelem.