Az életem nemhogy száznyolcvan fokban megváltozott, de pörög, forog, örvénylik. Nem lenne fair velem szemben, ha megpróbálnék úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Történt, szóval változnom kell. Ezzel a bloggal kezdem.
Hosszú, tartalmas és tanulságos évem volt. Most nem kezdek el összefoglalózni, talán majd máskor.
Viszont ezzel a vidám, tartalmas és tanulságos filmmel kívánok magamnak, másoknak és mindenkinek Boldog Új Évet!
Ez egy francia film. Feliratos, de ez nem ront rajta. Állítólag nem hivatalosan be is tiltották. Nézd meg és rájössz, miért :)
Szeretettel, tőlem, mindenkinek.
Két nagy horderejű dologban fejtettem ki mostanában a kreatív, teremtő energiáimat:
Az egyik egy tankönyv szerinti, tökéletes isiász. A bal lábam végig égett és zsibbadt az ülőideg mentén egy hónapig. Tegye fel a kezét, aki nem tudja, hol van a külső talpélen az ülőideg végződése! Ó, Uram, Ön, igen Ön ott hátul, nos Ön egy szerencsés ember :) Akinek volt már isiásza, az most együtt érez velem. Mikor egy amúgy feltűnésmentes kis köhintésre is azt érzed, hogy rángatja a kettőhúsz a lábad, talptól keresztcsontig, na, ez az. Nagy ügyesen kielemeztem a napokban, hogy beépítettem a szavamjárásába, hogy "az idegeimre megy"... Gratulálok, ügyes vagyok nagyon. Szóval meg van a megfejtés, lehet javulni, javítani. Egyre jobban vagyok, ez igaz. Folyamatosan mantrázom, hogy elfogadom. Elfogadom magam, anyámat(!), a helyzeteket. Anyósom beteg, Chron-beteg. Megoperálták egy hónapja, majd 10 napot volt kórházban, azóta nálunk van. Elfogadom. Kicsit "autista" vagyok. Vagy inkább antiszociális. Nehezen viselem, hogy gondoskodnom kell róla. Vagyis nem kell, mert vállaltam. Csak meggyőződésem, hogy nekem ez nehéz. Pedig nem is nehéz, szinte élvezem, olyan magasztos, női titkos dolgok is vannak, és tök jól megvagyunk. Csak az énem egy kis berögzött, emberellenes része még meg van róla győződve, hogy alkalmatlan vagyok az együttélésre magamon és a páromon kívül mással is. Pedig nem, tök jól megvagyunk, és ez az esetek nagy részében rajta múlik. Alkalmazkodik hozzánk, csendes. Nem valami szófogadó beteg, de elég jó a természete. Hét gyereket nevelt fel, mindig nagy közösségben élt, neki ez a természetes. Én ugyan ápolónő vagyok, és lelkesen ápolok is, de csak munkaidőben. Ragaszkodom a magányomhoz, ami eddig nem is volt probléma. Igazából most sincs probléma, csak valami hülye megfelelni vágyás bennem, ami egészen alaptalan... Anyám meg úgy jön az isiászomhoz, hogy a legtöbb "idegbajom" vele kapcsolatos. De miért? Miért húzom fel magam lényegtelen és felesleges dolgokon? És csak neki nem engedem, hogy tökéletlen lehessen. Bárki tökéletlenségét elnézem pedig, tőle miért várok el lehetetlent?
Mindegy, szóval jobban vagyok, már alig sántítok felállásnál, húsz méter séta után pedig nem is érzem. Elfogadom, elfogadlak. Szeretlek.
A másik nagy horderejű dolog a mézes zserbó :) Képes voltam önállóan (a 800 sütis receptkönyv segítségével) létrehozni, mit létrehozni, megteremteni egy finom, és majdnem szép mézes zserbót! Majdnem szép, mert itt-ott több lett a krém, vékony a csokimáz, meg mittomén, de Istenien, felségesen finom volt. Mivel idén nem termett barack, csipkebogyó lekvár került a közepébe, és utólag is remek ötletnek találom. Valami mennyei finom volt. Elfogyott, hamarabb, mint anyukám flódnija, pedig ez nagy dolog, eddig az volt a sikerlistás karácsonyi süti. És hogy miért ekkora dolog egy tepsi mézes zserbó? Én kelt tésztában eléggé otthon érzem magam, piskótában is. Több három emeletes tortát is megalkottam már, nem egyszer segítség nélkül. De ezekben a finom, alkalmi sütikben nincs jártasságom. Kétszer sütöttem zserbót életemben, még soha semmi linzert, vagy valami túrósat, a csokimáz pedig teljesen és tökéletesen kimaradt a konyhai műveltségemből. Vállon is veregettem magam.
Utóirat: Majd elmentem dolgozni, és Cirmos Cica, aki a rendelőben takarít, mézes zserbóval várt. Diadalmenet lefújva, harsonák vissza, a zászlókat tépje le valami szél... A Cirmos Cica zserbója, na az a valami. Szép is volt, és ezerszermilliószor finomabb, mint az én kotyvalékom :) Éljenek az évek, meg a rutin :)
A reinkarnáció sokáig csak egy volt a lehetséges megoldások közül. Majd belém ivódott, s az egyetlen megoldássá léptettem elő. De ez csak amolyan elméleti tudás volt, tisztán gondolati szinten. Meg voltam róla győződve, hogy van élet a halál után, de azért féltem a haláltól, és féltem az élettől.
Aztán, a kisfiam elveszítése kapcsán bepillanthattam a VALÓDI örökkévalóságba. Megtapasztaltam sok olyan dolgot, aminek köszönhetően elmúlt minden haláltól való félelmem.
De továbbra is előfordult, hogy féltem az élettől. Helyzetektől, személyektől, bármitől. Például sokáig lebénultam csinos és magabiztos nők társaságában. Nem éreztem magam egyenrangúnak, hanem olyan durva, tenyeres-talpas nőnek tűntem (nekem) közöttük. És igen, bele is mentem a hülye fejem hülye játszmáiba, hiába kaptam pozitív visszajelzést a pasasoktól, nem mertem nőként megjelenni, viselkedni. Sőt, volt olyan időszakom, amikor a saját tágabb családom véleményétől is féltem. Hülyeség, na, de nekem valós félelmek voltak ezek.
Ahogy szépen lassan feldolgoztam Pötty elvesztését, és megszűnt a halálfélelmem, az életfélelmem is sokat enyhült. S ekkor jött Osho. Jött, és elültetett bennem egy olyan gondolatcsírát, ami kibontakozva teljesen új megvilágításba helyezte a dolgokat.
Nem emlékszem, hogy is volt szó szerint. Valami olyasmit magyarázott épp, hogy az előző életek tanulságait meg kellene ismerni, és nem követnénk el újra ugyanazokat a hibákat, de nem biztos, hogy pont ezt mondta. A lényeg számomra a felismerés volt: Hogy voltam már. Voltam már feleség, szerető, anya és apa, gyilkos és pap. Voltam már karcsú és rém dagadt. Zsidó, indián és indiai. Néger férfi, államelnök és koldus. Vagy prosti. Bármi lehettem, tehát felesleges körmöm szakadtáig komolyan vennem az életet. Hisz ezt mind eljátszottam már. Jól, vagy rosszul, de megélhettem. Voltam már, lehettem már bármilyen helyzetekben. És megvagyok. Örök vagyok.
Aki nem élte még át ezt az érzést, annak nem jelent semmit ez a néhány mondat. Számomra viszont azt jelentette ez a felismerés, hogy csaknem megingathatatlanul járok-kelek mostmár. Felismertem, hogy nincs mitől félnem, hát nem félek.
Megtapasztaltam,hogy minden ember egyenlő, én is. Hogy minden helyzet megoldható, ha nem lenne az, nem élném át.
Amikor meg tudom tartani ezt a tudatosságot, az élet szinte könnyed. Szinte problémamentes, vagy csak apró fennakadások vannak, amiken nem kunszt átlendülni. Ha nem vagyok tudatos, ha hagyom, hogy valami kibillentsen, akkor aztán nézhetek, hogy kerültem megint ilyen helyzetbe?! Olyankor úgy érzem, valami szürke köd vesz körül, amiből kijutni sem egyszerű. És olyankor pocsékul érzem magam. Mocsaras, szutykos érzés, és nagyon meglepő benne, hogy csak a közeli hozzámtartozókkal kapcsolatban érzem. Idegenek nem tudnak a problémáikkal olyan közel kerülni hozzám, hogy kibillentsenek. Ezért is gondolják sokan rólam, hogy flegmán állok az élethez, pedig nem. Csak felismerem, mi fontos és mi nem az, és nem megyek bele nem fontos dolgok elemzésébe. Ha valaki megkeres a problémájával, ami gyakran előfordul, én határozottan és gyakorlatiasan állok hozzá. Csak a megoldásra koncentrálok, nem tocsogok a nehézségekben. Megnézem, meghallgatom a problémát, majd mondom vagy teszem ami számomra a legkézenfekvőbb. Kicsit furán szoktak nézni rám az emberek.
A szívemhez közeli emberekkel azért nehezebb, mert nem mindig tudom elkülöníteni, hogy most ez kinek a problémája? Kinek kellene megtalálni a megoldást? Kinek lenne jó, ha csak simán megoldanám? Neki valóban úgy segítek, ha megcsinálom helyette? Adjak halat, vagy inkább mutassam meg egyszer, kétszer, ötször, hogy hogyan fogja ki? Mikor kell megoldani, és mikor ráhagyni, mikor csak meghallgatni. Nehéz, mert én nem vagyok hajlandó csak a problémát látni. Például nem tudok aggódni az anyagi helyzetünkön, mert úgyis megoldódik. Megoldódik és kész. Az sem bánt, hogy kevés a fizetésem, szerintem pont annyit vár el a főnököm, amennyit meg is fizet. Éhen halni biztos nem fogok, és nem vagyok hajlandó elrontani a napom azzal, hogy mi lesz holnap. A párom pedig szeret aggódni, vagy mi, el sem tudja képzelni, hogy lehet nyugodtan kivárni valaminek a végét. Mindig rongyosra beszéli a problémákat, és ha megunom, és rávágom, hogy akkor tedd ezt, vagy csináld azt, akkor megsértődik. Tényleg nem szereti a pörgős problémamegoldást, és nem is árt ezzel senkinek, mert megold mindent,amit meg kell. Csak én nem tudom sokszor, hogyan reagáljak. Meg anyukám, na ő még az, akivel nem tudok zöldre vergődni. Pedig tök jól eléldegélhetnénk, de nem tesszük. Szóval, az még hátra van, hogy a családi életemben elültessem ezt a tartós és stabil tudatosságot, de jól haladok. Egyre ritkábban kapom magam azon, hogy elveszítem a fonalat.
"2007-ben egy január esti istentisztelet után egy fiatal anya odajött hozzám. A szeme könnyes volt.
-Én is elvesztettem egy gyermekemet-mesélte. - Halva született. A fia meg tudná esetleg mondani, hogy a mennyben van-e? Az asszonynak remegett a hangja, és láttam, hogy az egész teste reszket.
Jaj, Istenem, ki vagyok én, hogy erre a kérdésre válaszoljak?- futott át a fejemen. Colton azt mondta, hogy nagyon sok gyerek van a mennyben, de nem mehettem oda hozzá, és nem kérdezhettem meg, hogy ismeri-e ennek az asszonynak a fiát. De ezt az anyát sem hagyhattam a bánat mély kínjában vergődni. Ekkor egy hat-hétéves forma kisfiú jött oda, és megfogta az asszony szoknyáját. És abban a percben tudtam a választ.
-Hiszi-e asszonyom, hogy Isten szeret engem?- kérdeztem. Próbálta kipislogni a könnyeit.-Hát...igen.
-Elhiszi-e, hogy úgy szereti önt, ahogy engem?
-Igen. Igen, hiszem. -A kisfiára mutattam, aki mellette állt.
-Hiszi-e, hogy Isten úgy szereti az ön fiát, mint Coltont?- Nem felet azonnal, mert átgondolta a választ.
-Hát persze.
-Nos, ha hisz abban, hogy Isten annyira szereti Önt, mint engem, és hisz abban, hogy annyira szereti az ön élő fiát, mint az én élő fiamat, akkor nem gondolja, hogy az ön meg nem született gyermekét ugyanúgy szereti, ahogy az én meg nem született lányomat?
Az asszony remegése abbamaradt, és elmosolyodott.
-Így még sosem gondoltam erre!"
Ez a részlet Todd Burpo és Lynn Vincent Igazából Mennyország című könyvéből van. Én nem vagyok keresztény, és távol áll tőlem minden, ami a nyugati keresztény kultúrában jellemző: menny/pokol/eredendő bűn , ilyesmik. Elég szabad és sajátos a vallásom, vagyis inkább a hitem.
Csak azért idéztem ezt a kis felvonást, mert mégis jelentőségteljes, számomra mindenképp. Nem írtam ide Pötty szülinapja óta, azóta zajlik bennem a felszabadulás féktelen zuhataga. Minden nap lett volna mit írnom, s nem írtam, mert vártam, hogy vége legyen ennek a felszabadulás-érzésnek. Folyamatosan, minden csatornán keresztül feloldozáshoz jutok. Amennyire féltem a november 18-tól, annyira megkönnyebbültem, és megkönnyebbülök, mintha mázsákat, görgetegeket löknék le magamról...
Nem azért írok mindig róla, mert csak ez tölti ki az életem. Távolról sem. Csak, mivel innen indult nálam a blogírás, ezt érzem leginkább ide illő témának. És mert nem szeretem már másokkal megbeszélni, beszéltem eleget, és beszélek is ritkán a közeli hozzámtartozókkal. De megválogatom, mert az idegeneket sokkolja ez a dolog, és vagy vájkálás, vagy meghátrálás lesz a beszélgetés vége. Vagy kitérne a kedves idegen a véres részletekre, vagy zavartan köhint és az időjárásról kezd beszélni. Akkor meg minek menjek bele egyáltalán?
Szóval, csak azt szeretném elmondani, hogy folyamatosan szembesülök vele, milyen nagy teher volt számomra a félelem, és mekkora megkönnyebbülés, hogy nem félek. Minden irányból, mindenféle spirituális és fizikai irányból árad felém a bizonyosság: Pötty jól van, jó helyen van és én is jól és jókor vagyok jó helyen. Talán furcsa, de HÁLÁS VAGYOK, amiért ez történt velem. Talán egész életemben nem tanultam volna ennyit, mint ez alatt az egy év alatt, ha minden átlagosan és megszokottan történik. Hihetetlen ez a szabadság. Ez az az érzés, hogy bármi is történjen, itt belül ragyogó fényesség és határtalan boldogság tölt el. Jaj, de giccses, és még csak ki sem fejezi amit valójában el akarok mondani... Szeretek élni, és jócskán megkönnyebbültem. És ez a fizikai valóság is, az elmúlt héthez képest két kilóval könnyebb vagyok :)
Ma van a fiam születésnapja. Tekintve a tényt, hogy Ő a születése előtt egy nappal meghalt, ez a mai lehetett volna egy sokkal rosszabb nap is. De nem volt. Ez egy jó nap volt.
Már hetek óta nagyítóval figyeltem magam, milyen reakciót vált ki belőlem az évforduló gondolata. Először féltem, de nem az évfordulótól, hanem attól, amit kihozhatna belőlem. Aztán úgy voltam vele, ráérek akkor aggódni a lelkiállapotom miatt, ha majd gondok lesznek. Aztán, napokkal ezelőtt, végre leesett: nem fogok kiborulni. Mintha csak elpárolgott volna, a kiborulós énem jó ideje kerül engem. Sőt, azt hiszem elhagyott.
Furcsa ez. Tegnap is és ma is inkább enyhe bűntudatot éreztem, a nyugalmam és a vidámságom miatt, de ez sem volt komoly. Távolról sem éreztem fájdalmat, poklot, semmi olyat, amit tavaly ilyenkor. A nyáron megírtam bejegyzésben is, hogyan engedtem el a kisfiam. Kicsit még nekem is hihetetlen, de ez egy tartós állapot. Vége a fájdalomnak, és azt hiszem, nagy meglepetések már csak egy következő szüléssel kapcsolatban érhetnének. Úgy értem, lezárult ez a folyamat. Pötty megfogant, és én abban a pillanatban tudtam, gyermekem lesz, fiú, Lőrinc. Lőrinc József, mert nekem tetszik a dupla keresztnév. Együtt töltöttünk nyolc felejthetetlen, boldog, csodálatos hónapot, olyan mély szeretetben, amit nem tudok szavakkal visszaadni. Csodás közös életünk volt, és most is az. Mert persze velem, velünk van.
...
Az előbb elkezdtem egy bekezdést a szülésről, és a pokolról amit megjártam azóta. Aztán töröltem. Nem éreztem ideillőnek. Békés és boldog hétvégém volt. Sokkal inkább illik ide a mai nap története. Átjött a sógornőm, aki félidős terhes, és együtt kiválogattuk a babacuccokat. Annak idején tőlük kaptam, majd itt maradt a szekrény alján, megőrzésre. Ő lett volna Pötty keresztanyja. Sokat levon az értékéből, hogy nem tudta, milyen nap van ma. Elfelejtette, és mikor mondtam elnézést kért és el akart menni, de nekem jól esett kicsit turkálni a babaholmiban. Olyan megható, finom érzés járt át. Amikor átfolyik rajtunk az idő... Az ő régi gyerekruháit belengi az én kisfiam emléke, s majd az új baba illata... Nem vagyok költő. Nem tudom visszaadni teljesen, amit érzek. Hogy szeretem a fiam? Hisz minden édesanya szereti... Hogy hiányzik? Ez meg nem fedi a valóságot, mert ez több annál, s mégsem a hiány a jó szó rá.
Itt járt. Megtanított bátornak lenni, nem félni. Megtanított igaznak és őszintének lenni. Jobb emberré tett; bátrabb, erősebb és jobb lettem. Érte? Általa?
Megihletett Ágnes bejegyzése a fantom-mozgásról. Arra jöttem rá ezzel kapcsolatban, hogy mi nők, ugyan rengeteget jár a szánk, de nem feltétlenül kommunikálunk eredményesen.
Amikor Pötty meghalt, és én hazajöttem a kórházból, tele volt a ház jóindulatú, segítőkész nőkkel. Anyukám, anyósom, sógornők jöttek csapatostól, tartották bennem a lelket. Én azonban nem beszéltem nekik arról, ami fizikailag dúlta a bensőmet, a fantom. Csak éreztem, ébren és álmomban, gyengébben, erősebben. És hallgattam róla. Voltak pillanatok, mikor azt éreztem, ez már az őrület, innen nincs tovább, biztos megkattantam, hogy még érzem a babám. Nagyon sérülékeny időszak volt, nem tudtam igazán mit kezdeni ezzel a mozgással. Majd a lelki és elmeállapotom javultával összeszedtem magam annyira, hogy rákerestem a neten. Előtte magamban elneveztem a dolgot fantommozgásnak, analogizálva a fantomfájdalommal. És van ilyen! Nem vagyok őrült, csak tájékozatlan :) , hatalmas megkönnyebbülés volt. A belső szervek mozgolódása, visszarendeződése okozza, illetve volt ez terhesség előtt is, csak nem volt rá kihegyezve az érzékelésünk.
Ezzel együtt azért elmentem nődokihoz, voltam ultrahangon, és csak csodálkoztam, hogy még mindig érzem, pedig rendszeres a ciklusom, negatív a tesztem és jók az eredményeim is. Na, mindegy, fantom és én megbarátkoztunk, összeszoktunk. Észre sem vettem, mikor tűnt el. Mostmár nincs velem :)
Szóval, a kommunikációban van a hiba. Egy nap, amikor már tisztában voltam a dolog neten fellelhető részével, félve megemlítettem az egyik sógornőmnek, érezte-e, mit tud róla, ilyesmi. És csak nevetett egy jóízűt, mert ő már szült kettőt, két eleven rosszcsontot, és ő is érezte, meg még néha most is érzi. Csak nem beszélt róla senkinek, megszokta és kész. Majd, az Ágnes bejegyzésén felindulva megkérdeztem egy kismamát, akinek már van egy kisfia, ő érzett-e valaha hasonlót. És csak nevetett, megkönnyebbülten. Mert érezte, szülés után sokáig, pont úgy, mintha még/már megint lenne baba a hasában. Azt is elmesélte, hogy védekeztek, rendszeresen menstruált és akkor is érezte. Kétségbeesetten nyomkodta a hasát (megjegyzem, én is csináltam néha...), mi lehet vajon. Most azzal váltunk el, hogy megköszönte, hogy beszéltünk róla. Azt mondta: Ez jól esett, azt hiszem, jó tudni, hogy mégsem vagyok őrült. És nem vagyok egyedül...
Kedves Nő és Asszonytársadalom! Kérlek benneteket, beszéljünk a fantomról, legyen olyan köztudott és elcsépelt mint a havi ügyek, a gombás problémák, vagy a puki-büfi-szopi-kaki téma. Beszéljük meg :)
Az élet mostanában a kemence körül forog. A régiek úgy tartották, a kemence a ház szíve, s rá kell bólintanom. Az. A szíve. Sokat vagyunk körülötte, élvezve a melegét, és olyan emberek is betérnek hozzánk, akik még sosem jártak nálunk. Csak azért, hogy a kemencét nézzék-simogassák, dicsérjék, szeressék.
Szeretjük mi is, elég jól megtanultuk használni is. Csak ez a kenyérsütés, ez fog ki rajtam. Nem vagyok valami elégedett. Nincs mihez hasonlítsam, sosem ettem igazi, tökéletes kemencés kenyeret, mégis úgy érzem, még nem találtam rá a sajátomra. Valahogy úgy képzelem, ha eljő e tökéletes kenyér, felkiált bennem valami: EZ AZ! és onnantól majd mindig tökéletes lesz. Persze, ez utópia, de mégis reménykedem benne. Eddig mind igen finom volt. Az íze telt, nem-lehet-abbahagyni jellegű. Az állaga kicsit tömör, de omlós, puha. Csak valamiért összeesik, amikor beteszem a kemencébe.
A tömörségen úgy igyekszem enyhíteni, hogy tovább kelesztem. Az összeesés ellen azzal védekezem, hogy eleve a sütőlapáton kelesztem a második kelesztésnél. Kevesebb vizet teszek bele, hogy a tészta "erősebb" legyen, így mondták a mindentudó vénasszonyok. Próbálkozom.
A sok próbálkozásból sok kenyérféleség született már. Az újdonság varázsa és a megszaporodott látogatói létszám miatt azonban még nem tűnik úgy, hogy olcsóbb lenne a kemencés kenyér. Minden másnap elsütögetek két-három kiló lisztet, majd az elkészült pékterméket alapos kóstolásnak vetjük alá, és hirtelen megint nincs kenyerünk. És megint sütök. Ja, és én, aki az elmúlt fél év alatt összesen nem ettem meg egy kiló kenyeret, most nem elhanyagolható mennyiséget fogyasztok belőle. Ja, kérem, minőségellenőrzés, meg ilyenek. Eddig tartom a súlyom, bár szeptember óta egy gramm nem ment le. Még mindig nem vagyok bombázó. Vagyis de, nehézbombázó. Sürgősen rá kell találnom a tökéletes receptre, majd meg kell unnom, különben ott leszek ,ahonnan elindultam :)
A szülinapomkor írtam arról, hogy kemencét kapok. Nos, csaknem karácsonyi ajándék lett belőle, de végre elkészült.
Beüzemeltük, használjuk és nagyon szeretjük.
Alacsony költségvetéssel dolgoztunk, így az egész nem volt benne 20.000-ft ba. Írd és mondd: húszezerbe sem került. Erre rém büszke vagyok. Az alapanyagokat az udvaron találtuk, meg összekunyeráltuk lomból. Nem egy puccos darab, de szép és nekünk bőven megteszi. Az alja tégla, a púpja hazai cserép meg sós sár, az ajtaja kazánlemez. Lehet, hogy egy menő kemencés vagy kályhás találna rajta kivetnivalót... de tényleg, kit érdekel? Nem is tudom, miért magyarázkodom. Tökéletes! Fűt, süt, látványos...
Persze, vannak hátrányai is:
-Igazából használat közben derült ki, hogy kicsit elszabtuk. Lehetne nagyobb is.
-Meg az is szép elképzelés volt, hogy a konyhában van az ajtaja, és egyszerre fűti a szobát meg a konyhát is, de! 28 éves vagyok, a zuram 33. Nem vagyunk régi és tapasztalt kemencehasználók, szóval még gyakran előfordul, hogy hat köbméter füstöt eregetünk a konyhába, mire begyújtunk, vagy teszünk a tűzre. Ennek is vannak fortélyai, de alakul. Használat közben tudjuk csak kitapasztalni, hát használjuk rendületlenül.
-Elég sok kosszal jár. Mivel nem hasábfával tüzelünk, hanem kimondottan kemencés tűzrevalóval /kukoricaszár, napraforgószár, gallyak, télen majd nád/, sok szmötyi és limlom kerül be a konyhába, lehet takarítani.
-A szmötyivel tüzelés hátránya a rengeteg hamu, amit el kell helyezni. Egyenlőre a kukába tesszük, míg nincs jobb ötlet rá. Én nem is tudom, eleink mi a fenét kezdtek ennyi hamuval? Hová hantolták el a hamvakat :) ?
-Ez nem gázkonvektor. Ezt tervezetten, kitartóan használni kell, itt nincs az, hogy este hazaesel, eltekered a gombot és hopp! meleg van.
Szóval tudatos életmódváltást igényel, ami, bevallom, nincs is ellenemre. Élvezem, fejlődök a témában.
Már sütöttem kenyérlángost, és kenyeret is. Kezdetleges lett, hamvas és csúnyácska, de elbűvölően finom.
És most: befejezem a billentyűszaggatást, beszéljenek a képek:
Kérdezni bátran lehet, szűkre szabott beszámolómból biztos sokminden nem derül ki. De receptet még ne kérjetek, gyerekcipőben jár a sütő tudományom :)
Voltunk este a temetőben. Én nagyon szeretem a temetőt. Apukám temetőcsősz volt, kis túlzással ott nőttem fel. Na jó, nem, de sok szép emlékem van abból a korszakból.
Akkoriban kecskét tartottunk, olyan 7-8 darabot, és oda hordtuk őket legelni, meg ott gyűjtöttük a szénát. Nyírtam a füvet nyáron, sepertem a havat télen, otthon voltam ott. Csak a ravatalozóba nem mertem bemenni, de egy piros százas ezt a gondot is hamar megoldotta nálam.
Szóval, ez nem most volt, de a hangulata megmaradt. Azóta Apu is oda került, mármint aminek oda kellett kerülnie. Mégsem kötöm ahhoz a darab földhöz, semmi értelme nem volna. Pöttynek nem volt temetése, nem hoztuk haza, és nem bántam meg. Nem bántuk meg, mert Őt sem tudnám földhöz kötni, semmilyen formában. És szerintem így könnyebb volt elengedni is, mintha lenne hová járni sírni, odaborulni. Mindenhol ott volt, míg magamhoz láncoltam, és mindenhol ott van, de most már egy könnyedebb, tehermentes formában.
Viszont, nem is ezt akartam leírni. Hanem a nemodaillő, durvácska gondoltaimat. Én megpróbáltam elvarázsolt hangulatba kerülni a temetőben, mint eddig szinte mindig. De nem ment. Azt hiszem, olyankor kell mennem, amikor már mindenki hazament, esetleg hajnalban, mert ez a tömeg csak elrontotta a magasztosnak szánt hangulatomat.
Alapjában véve jól szórakoztam... (vigyázat, én szóltam, hogy profán lesz!) A bejáratnál, kaputól nem messze egy siratós banda vonyított énekelt,nem kevés pénzért megerősítve és kihangosítva a család illő fájdalmát. A legtöbb síron 20-30 mécses, meg még ennyi háztartási gyertya égett. Síronként és átlagban számoljunk mondjuk hatezret. Persze, volt ennél kevesebb is. Meg jóval több. Néztem, és csilingelt a fejemben a pénztárgép. (Ha multigazdag akarok lenni, megvan a tökéletes recept: használd ki azt, ami nélkül az ember nem tud élni. Egészség, gyermek, gyász, nagyravágyás, stb. Ja, hogy ezt már nélkülem is feltalálták? Hoppá, akkor erről lemaradtam. ) Az óriási mécsesek és lobogó gyertyák közt volt pár különlegesség is. Például a tescós, szúnyogűző lámpaolajjal felöntött bambuszfáklya, vagy a gyertyának álcázott méteres fáklya, félméteres lánggal. És akkor a koszorúkról még nem is szóltam. Egyet én is vittem, kaptam a falumból, paraszolvencia gyanánt :)
Nem sajnálom én senkitől. Csak nem értem, valahogy azt érzem, kihasználnak minket és mi hagyjuk, sőt siettetjük is egy kicsit. Semmi szükség nem lenne erre az egészre, mondom ezt én, akinek a temető csak egy szép és megnyugtató hely. Én nem Apámhoz megyek, ha megyek, csak a temetőbe. De sokan a szeretteikhez mennek, oda kötik őket, és ők azok akik nyakig benne vannak ebben a játszmában. Bárcsak elmondhatnám mindenkinek, hogy ott semmi sincs... De talán felesleges is lenne, mert aki nem tudja magától, az úgysem értené, azt hiszem. Nekem egyenlőre az is elég, hogy nem merülök bele a játszmába. Sőt, ahogy észreveszem magamon, egyre kevesebb játszmába merülök bele. De ezt muszáj volt leírnom :) Nem tudtam megállni szó nélkül, ahogy százezrek mennek füstbe a szemem láttára, miközben "válság van"...
Megkaptuk a határozatot a rendőrségtől. Mint írtam, a szomszéd gyerekei betörték az ablakunkat. Mi meg feljelentettük őket. Ez idáig működne is. A kissrác elismerte, valóban betörte, merő szórakozásból. Köszönöm, papírom van róla, hogy neveletlen szomszédkölkökkel kell együtt élnem.
Az ő olvasatukban viszont a papír annyit közöl, hogy ÖTVENEZER forintos anyagi károkozásig, illetve BETÖLTÖTT TIZENNÉGY ÉVES KORIG :
BÁRMIT MEGTEHETNEK VELÜNK, NEM VONHATÓK FELELŐSSÉGRE!!!!!!
Huh, pont olyan dühös vagyok, amilyennek látszik a szövegből. A mocskos kis hobbitoknak volt pofájuk megünnepelni a határozatot. Üvöltő zeneszóra odaálltak a kerítésünkhöz, és azt kántálták, hogy Halleluja, dicsőség az Úrnak, áldassék az Ő neve!
No, nem azért, mert annyira vallásosak lennének, nem. Azért, mert szemtelen banda, aki tisztában van a lehetőségeivel és él is vele.
Lehet, hogy én vagyok élhetetlen?
Amúgy telik az idő, s én igyekszem baromira röhögni a dolgon. Nem vehetem őket ennyire komolyan, azt nem engedhetem meg magamnak. Inkább bekapok pár Leszarom tablettát, oszt csőőőőőőő
Nem vagyok az a jelentgetős fajta. Tulajdonképpen sosem is érdekelt, mit csinálnak mások, vagy mit nem. Meggyőződésem, hogy nekem attól nem lesz jobb, ha másnak valamiért rosszabb. Most mégis betelt a pohár...
Hét évvel ezelőtt költöztünk haza a párommal Pestről, nem jött be a nagyvárosi élet. Anyukámmal élünk, vidéken, családi házban. Amikor hazajöttünk, feltűnt, hogy új a szomszéd, tizenegy gyerekes kis család költözött mellénk. Leszögezném, hogy párom roma származású, hatan vannak testvérek, tehát ez számomra nem volt probléma. Annál inkább az volt, hogy a szomszéd felől a kerítés le volt taposva, a gyümölcs pedig leszüretelve. Anyukám nem az a bozótharcos fajta, inkább nem kezdett ki velük, hagyta, éljenek ahogy tudnak. Ha a mi portánkon is, hát ott is. Akkoriban egyszer (cseppet sem kultúr-módon) felszólítottam a szomszédasszonyt, ugyan tegye már rendbe a kerítést, mert az nem csak tájékoztató jellegű, fontos funkciója lenne, még ha ők ezzel nincsenek is tisztában. Elküldött melegebb éghajlatra a kerítéssel együtt. Ha nem, hát nem. Megcsináltuk, be is nád-szöveteztük, hogy ne bámuljanak a kirívóan intelligens csemeték folyamatosan. A náddal az a baj, hogy cseppet sem gyermek-álló, törik, hajlik, és még mindig át lehet dobálni felette. Rendes vasárnap reggeli programmá vált, hogy az átdobált szemetet visszahajigáljuk. Megszoktuk ezt is. Aztán jött a tetőlyukasztás, lehetőleg kővel, féltéglával. A zuram ács és ezermester, ez sem volt gond, megoldottuk. Közben persze ápoltuk a jó kapcsolatot, főleg gyermeknevelési tanácsokkal, és szólok apádnak! felkiáltásokkal. Nem hatott.
Másfél hete, mikor épp lehajoltam cipőt húzni, betört a fejem felett az ablak.
Ez volt az a pont, amikor "nem tűröm tovább!" felkiáltással bevágtattam a rendőrségre. És szégyelltem magam. Feljelentettem a csupaszív, édes kis gyermekeket, rongálásért. Nem stílusom a jelentgetés, nem szoktam így intézni dolgokat, de ami sok az rengeteg. Persze, bizonyítani nem tudom, hogy ők tették. A körülmények ugyan mellettem szólnak, mert azt az ablakot csak abból az irányból lehet látni /betörni/, valamint csak üres telkek vannak ott rajtuk kívül, de hát "nem mink vótunk!" És a cukorfalat nyomozó is megnyugtatott, ha tizennégy év alatti az elkövető, az felelősséget kizáró ok... Nem baj, azért volt kihallgatás, jegyzőkönyv, miegymás. A kihallgatás előtti este átjött a szomszéd két nagyobbik lánya, és aranyosan elbeszélgettünk. Felhívták a figyelmemet a család összetartására, létszámbeli fölényére és arra tényre, hogy mivel a nagybácsik és egyéb rokonok már tapasztalt börtöntöltelékek, meg sem kottyan nekik súlyos testi sértésért ülni egypár évet. Szóval így jártassam számat, na.
Mondhatom, rettenetesen beszartam megijedtem :D , és ez messziről látszott is rajtam. Egy szó mint ezer, a beszélgetés vége az lett, hogy ők tudják, hogy én rendes vagyok, meg minden, meg akkor most nem is tudják mi lesz... Ők tényleg meg voltak ijedve, pedig nem is kiabáltam, csak idéztem párat a BTK. -ból, higgadtan, és összeszedetten. Nincsenek hozzászokva a stílusomhoz, fülét farkát behúzva eloldalgott az egész banda. Merthogy addigra, gondolom erődemonstráció címén, az egész család kint volt az utcán.
Több dolog is van ebben a semmi kis ügyben, amitől viszont eldobom az agyam...
1. A rend őrei gyakorlatilag tehetetlenek, kiskorú, nem büntethető.
2. Nem vette jegyzőkönyvbe a fenyegetést, mert az már egy másik ügy, nyújtsak be magánindítványt, 5000.- HUF, meg ügyvédi költség, bíróságra járkálás, etc.
3. Az is csodálatos, hogy a többi szomszéd is haragszik rájuk, van aki fél is tőlük, mégsem volt soha egyetlen egy bejelentés sem ellenük.
4. Teli van az ünneplő topánom a szomszéd hulladék tárolási szokásaival is, mert a kert végében álló kalyibában kb. 8-10 m3 kommunális hulladékot tárol, mögötte meg még kettőt. Csodás kis pocfészek, remek kilátás és hangulatos odőr. Mivel a rendőrökkel nem tudtam megfingatni megfogni őket, bejelentettem az önkormányzatnál. Hová süllyedtem?! Ott is elnézést kértem, és elmondtam, hogy nem vagyok ilyen kis jelentgetős, aljas mocsok, de mivel én ebben az országban dolgozok, adót fizetek, asszem jogom van élhető életet élni. Az aljegyző kerek szemekkel nézte, kit jelentgetek, mert az elmúlt hónapokban kétszer! is járt a családnál, és mindent rendben talált... Erre meg én néztem kerek szemekkel. És nem kértem meg, hogy azért a fizetésért akár el is végezhetné a munkáját. Nem mondtam ki hangosan, mit gondolok róla és a kiutalt segélyekről, támogatásokról, nem. Csak megköszöntem, hogy akkor kimegy még egyszer-kétszer, és utánajár a dolgoknak.
És most szégyellem magam, mert valahogy nem egyezik az értékrendemmel amit csináltam. Én nem ezt tanultam, a mi családunk sosem jelentgetett, sosem piszkált senkit.
Most sem jobb, hogy leírtam, nem vagyok büszke magamra. Csak az vigasztal, hogy igazam van, de az sem nagyon. Nem akarok rászokni a problémamegoldás ezen módjára. Marad a humor:
Fel sem tűnt, milyen rég nem írtam ide... hiába, no, fontos és elfoglalt ember vagyok :)
Ott a reflexológia, a nagy szerelem. Egyenlőre csak itthon tanulom, magánszorgalomból, meg a családon kísérletezek, de úgy néz ki, beválik. A zuramnak kb. egy hónapja fáj a háta, néha elég komolyan beáll. Ha masszírozom a gerincének megfelelő reflexpontokat, állítása szerint pont olyan, mintha a gerincét közvetlenül nyomkodnám. Élvezi, és gyakran belealszik. Teljesen ellazul masszázs közben, pedig nehezen megy neki a lazítás.
Emellett rengeteget dolgozom, bent a rendelőben is egyre több a munka, valahogy ez az őszi időszak nehezen megy az emberiségnek. Nem csak megfázások, mindenből több van. Többen kerülnek kórházba, magasabb a halálozás, több a sérülés. Mintha a nyarat mindenki lustán végigülte volna, üres volt két hónapig a rendelő. Most meg?! Mintha nem csak iskolakezdés, lenne, az ősz a orvoshoz járás ideje is... Amikor nem a rendelőben vagyok, többnyire akkor is találok valami kis munkát. Sokat járunk napszámba, főleg hétvégén. Bár múlt héten szabadságon voltam, szóval logikus, hogy a hétből öt napot a napraforgó-táblán töltöttem :) Úgy ki vagyok fáradva, vagyis voltam még reggel, hogy követeltem a zuramtól, törölje el a hétfőt, egyszer és mindenkorra!
Mostanra kezdem összeszedni magam, bár nehéz, mert víz napot tartok. Amíg dolgoztunk a napraforgóban, nem igazán tartottam diétát. Nem nagyon maradtam volna életben, azt hiszem :)
Azelőtti héten anyósom kórházba kerül, az is egy szép sztori. Bekerült hirtelen erős fejfájással, ami ugyan elmúlt, de senki sem tudta megmondani mitől jött egyáltalán. Engem már nem is érdekel. Olyan fura érzésem van az orvosokkal kapcsolatban. Tudnak egymás létezéséről, de nem ismerik el a másik szakma létjogosultságát. A leletek pedig, mintha kellemetlen ismerősök inkább mogorva hangvételű, de azért kellőképp személytelen levelezése lenne. Anyósom szeptember 30-án került be először, majd még három nap alatt négyszer, mire felvették a kórházba. Bent maradt négy napig, ezalatt lett négy diagnózisa, de végül is javult az állapota, minden orvosi törekvés ellenére. Majd hazajött, itthon lett még két diagnózisa, közel tízezret hagyott a patikában, és szedi is a gyógyszereit, ennek ellenére napról napra valóban jobban van. Tehát a hatból, amire kezelik, valami csak okozhatta a panaszait, de melyik?! Mindegy is. A lényeg, hogy pár napig nálunk aludt. Annyira szokatlan volt. Nem sok vizet zavart, szinte csak evett, pihent, szedte a gyógyszereit. A fürdésnél kicsit segítenem kellett, meg lámpáztam Bioptronnal, és ennyi. Mégis, nehezen viseltem, hogy gondoskodnom kell valakiről, még ha alapszinten is. Szeretem anyósom, de hosszútávon nagyon idegesítene, ha vele, vagy bárkivel együtt kéne laknom.
Érdekes, mert kicsit autistának tartom magam a párom családjához képest. Náluk természetes, hogy sokan együtt laknak, bárki helyettesíthető bárkivel, és senkinek sincs igénye magánéletre. Vagyis nem olyan szinten, mint nekem. Szeretek egyedül lenni, elvonulni, olvasgatni, pihenni. Szeretem magam, és jó nekem velem kettesben. Ők pedig olyan "mindegy, csak valami szóljon" fajták. Mindig dumál valaki, vagy megy a tévé, ami nálunk egy éve be sem volt kapcsolva, csak most, mikor itt aludt anyósom.
Most azonban letelt a szabim, anyósom is hazament, az élet visszaállt a szokásos üzemmódba. Változatlanul sok dolgom van. Most birsalmát szeretnék befőzni, meg csirkebogyót, mert eddig az idei év elég gyenge volt. Ez a sivatagos időjárás nem tett jót a kamratöltési terveimnek, szóval lenne még mit bepótolnom. Aztán venni kéne egy szép hízót is, azt levágni és belehajtogatni a fagyasztóba... Vannak tervek, no. Majd jövök :)
Állapotom változatlan... Ezen bejegyzés óta, amit már két hónapja megírtam. Ekkor engedtem el a kisfiam, szertartásosan, mélyen és őszintén. Megtettem, mert többé nem köthetem a Földhöz, nincs hozzá jogom.
Volt bennem kétség, hogy ez is csak szalmaláng szerű megkönnyebbülés lesz. Volt már olyan, nem egy. Most azonban úgy érzem, nem tért vissza súly lelkemre. Sokat vagyok gyerekek között, de nem érzem azt a kis fájó csípést, nekem miért nincs??? A sógornőm terhes, de nagyon zavaros és fura élethelyzetben van. Nem akarja ezt a babát, nem élvezi a terhességet. Volt, hogy azt mondta, bent hagyja a kórházban, vagy odaadja valakinek. Nos, nem tudom mit hoz a sorsa, mit dönt. Ami rám vonatkozik az ő történetéből: nem fáj. Persze, amikor megtudtam, rosszul esett. Neki ez már a negyedik gyereke, és az első hármat sem úgy neveli, ahogy én tenném. De Ő nem Én. És ez a fontos, hogy eddig eljutottam. Nem tudok ítélkezni felette, pedig korábban komoly hobbi volt számomra ítéletet mondani, ha csak magamban is.
Most ott tartok, nem vagyok irigy. Nem érzem azokat a vádló-fájó miérteket. Szárnyalok.
Szárnyalni számomra fura és kicsit idegen dolog, bár kezdem megszokni. Hogy is mondjam? Mindig szerettem szárnyalni, majd nagyokat zuhanni. Mostani szárnyalásom pedig augusztus közepe óta töretlen. Akkor, amikor a zuram kezet emelt rám, volt mit feldolgoznom. Azóta elsimult bennem ez a végletes érzés. Nem keresek felelősöket. Nem kívánom senkitől, hogy oldja meg a Világ összes problémáját.
Komolyan mondom, meg vagyok lepve. Nem tudtam, hogy ilyen béke is létezik, ami bennem van most. Élvezem, és használom, és teszek érte, hogy fenntartsam. A jóga számomra egyenlő a békével, ezt ötvözve az agykontrollal és más meditációs technikákkal szép eredményekre számítok.
És még valami változott ezzel együtt. Gyereket akarok. Jó, ez nem új, akarok én már mióta a zuram ismerem. De most ez egész ismeretlen, boldogságos-feszítő érzés. Igazi, csiklandós-titkos, boldog érzelem. És nem szűnt meg akkor sem, amikor megjött. Mert az mindig olyan csalódás volt, már megint megjött, megint nem várok babát, vááááúristen, és depis-morcos hangulat. Na, már ez is elmaradt kétszer :D
Mostanában komolyan szeretek én Én lenni :)
Egyik nap megkérdezte a Barátnőm, hogy is van az, hogy nekem mindenre van időm, meg energiám... Nos, a ginzeng is szerepet játszik benne. De!
Rengeteg időt töltök a keresztlányaimmal, meg Mackóval, aki egy másik barátnőm 2,5 hónapos kisfia. Elképesztő, mennyire fel tudnak tölteni. Olyan beszólásaik vannak, olyan kis energia-bombák! Imádom őket, mondjuk velem születetten imádom a legtöbb gyereket :) Ha Mackóval vagyok egy-két órát, utána kisimultabb vagyok, mint egy wellness-guru. A csajok meg olyan kis cserfesek, őszinte-igazmondó, mindig ölelésre kész boldogságos kis ajándékok ők! Ma a nyolcévessel fokhagymás bagettet sütünk,délután meg családilag felfaljuk. Szerelmes vagyok. Az életbe.
Tegnap az ötéves nálunk "dolgozott", a kedvesem kertrendezésben volt, széthordták a trágyát, felgyújtották ami nem kell, felnyűtték ami elszáradt. Igaz, hogy Keresztapa kifáradt, már fél kilenckor kinyúlt, de a kislány nagyon élvezte. És jobban haladtak, mintha a zuram egyedül csinálta volna.
Ha nagybeteg, esetleg haldokló páciensünk van a praxisban, mindig el szoktuk mondani: a gyerekeknek pozitív terápiás hatása van. Tévedés, hogy a gyereket meg kell védeni a látványtól, vagy a tudástól. A gyerekek önmaguktól tudnak. Nem hülyék, villámgyorsan átlátják a helyzetet, bármivel kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy körültekintő, szeretetteljes beszélgetésekkel bármire fel lehet és fel is kell őket készíteni. Ha tudják, mi történik, biztonságban érzik magukat. Ha később jönnek rá, hogy valamit elhallgattak előlük, sosem felejtik el a csalódást. Nem hülyék, és igen fejlett az igazságérzetük. Ők is szeretnek biztosat tudni, mert a biztos az biztonságos is.
Amikor meghalt Pötty, feltűnt a rokon gyerekeknek is, hogy babát vártunk, és most nincs baba. Mert okosak. A saját szintjén minddel megbeszéltük, oda-vissza. Nem hazudtunk, nem titkolóztunk, és tessék, egyik sem szenvedett visszafordíthatatlan károsodást. Szerettek beszélni róla, és nekem is jól esett. Itt jön be a terápiás hatás: gyógyultam azáltal, hogy az ő szempontjukból, képszerűen, mágikusan is megpróbáltam feldogozni a fiam halálát.
Végkövetkeztetés: energia hiányos állapotra, betegségre, depresszióra ajánlott gyógymód minőségi időt eltölteni saját gyerekkel, vagy mások gyermekeivel. Várható mellékhatások: katartikus sírás-nevetés, humorérzék fejlődés, végefogyhatatlan gyerekszáj sztorizgatás. Apróbetűs rész következik: a mások gyermekinek szeretgetése, kölcsönzése csak kifejezetten a gyermek és a szülő hozzájárulásával történjen :) Hülyén venné ki magát, ha egy lelombozódott felnőtt elcsípne az utcán egy bármilyen gyereket, terápiázzunk felkiáltással :D
Nem vagyok nagy fotós, meg a kép is elég kaotikus, és ketten még hiányoznak is róla. Ők az én töltőállomásaim :D
90 napos diéta, víz nap, este hét: "Olyan éhes vagyok, hogy már hányingerem van... de legalább már nem is vagyok éhes."
Oriflame Feminelle: Amikor anyukám nyár elején Oriflamezni kezdett, volt nálunk egy termékbemutató. Szikkadtra szagoltuk az orr-nyálkahártyánkat. Minden pampucot magunkra kentünk és untuk a dolgot rendesen. DE! Elhangzott egy fontos, mint kiderült életmentő információ: az intim lemosó mindenre jó. Lehet vele babát fürdetni, zuhanyozni, főleg napégés esetén hatásos. Annyiban kapcsolódik ide, hogy kukoricát törtünk és kórót vágtunk a hétvégén. Akit karmolt már össze a kukorica, tudja milyen kín zuhanyozni utána. De nem a Feminelle-el! És ez itt a reklám helye: a zuhany alatt, sírással küszködve eszembe jutott , ha napégésre jó, erre is jónak kell lennie. És lőn. Minden kínom tovaszállt.
Reflexzóna-masszázs:Ezt csak megjegyzésképpen. Most ezt tanulom, totál felcsigázott. Hasznos, hatásos, érdekes. Hosszútávú céljaim vannak vele, de nem szeretném elkiabálni.
Eleuthero Ginseng Royal Jelly kapszula: Először ampullában ittuk, de undorító íze van. Mikor rájöttem, hogy van belőle kapszulás is, nagy kő esett le a gyomromról :) Napi 2x1 lenne az adagolása, de én ettől a reggel egytől is pörgök, meg sajnos éhes is vagyok, szóval nem kell kettő, sok lenne. Kapszulában íztelen, és tutira felpörget. Méhpempőt és ginsenget tartalmaz. Erősíti az immunrendszert is. Asszem ez is beválik.
Mára ennyi voltam, tele vagyok tervekkel, ötletekkel, és imádok élni. Remélem, sokáig kitart még szárnyalásom...
