Volt bennem kétség, hogy ez is csak szalmaláng szerű megkönnyebbülés lesz. Volt már olyan, nem egy. Most azonban úgy érzem, nem tért vissza súly lelkemre. Sokat vagyok gyerekek között, de nem érzem azt a kis fájó csípést, nekem miért nincs??? A sógornőm terhes, de nagyon zavaros és fura élethelyzetben van. Nem akarja ezt a babát, nem élvezi a terhességet. Volt, hogy azt mondta, bent hagyja a kórházban, vagy odaadja valakinek. Nos, nem tudom mit hoz a sorsa, mit dönt. Ami rám vonatkozik az ő történetéből: nem fáj. Persze, amikor megtudtam, rosszul esett. Neki ez már a negyedik gyereke, és az első hármat sem úgy neveli, ahogy én tenném. De Ő nem Én. És ez a fontos, hogy eddig eljutottam. Nem tudok ítélkezni felette, pedig korábban komoly hobbi volt számomra ítéletet mondani, ha csak magamban is.
Most ott tartok, nem vagyok irigy. Nem érzem azokat a vádló-fájó miérteket. Szárnyalok.
Szárnyalni számomra fura és kicsit idegen dolog, bár kezdem megszokni. Hogy is mondjam? Mindig szerettem szárnyalni, majd nagyokat zuhanni. Mostani szárnyalásom pedig augusztus közepe óta töretlen. Akkor, amikor a zuram kezet emelt rám, volt mit feldolgoznom. Azóta elsimult bennem ez a végletes érzés. Nem keresek felelősöket. Nem kívánom senkitől, hogy oldja meg a Világ összes problémáját.
Komolyan mondom, meg vagyok lepve. Nem tudtam, hogy ilyen béke is létezik, ami bennem van most. Élvezem, és használom, és teszek érte, hogy fenntartsam. A jóga számomra egyenlő a békével, ezt ötvözve az agykontrollal és más meditációs technikákkal szép eredményekre számítok.
És még valami változott ezzel együtt. Gyereket akarok. Jó, ez nem új, akarok én már mióta a zuram ismerem. De most ez egész ismeretlen, boldogságos-feszítő érzés. Igazi, csiklandós-titkos, boldog érzelem. És nem szűnt meg akkor sem, amikor megjött. Mert az mindig olyan csalódás volt, már megint megjött, megint nem várok babát, vááááúristen, és depis-morcos hangulat. Na, már ez is elmaradt kétszer :D
Mostanában komolyan szeretek én Én lenni :)
Egy kis szórakozás a végére:
