Halálközeli élmény

Amióta Pötty meghalt, sokat olvastam, kérdeztem és gondolkodtam a halálközeli élményről, illetve az "odaátról".
Eleinte annyit szűrtem le, hogy meghalni nem rossz, sőt megkönnyebbülés, és én miért nem lehetek ott, ahol a fiam van?
Aztán oda is kilyukadtam, hogy nagyjából nincs itt meg ott, csak másképp érzékelünk, mert más létállapot mindkettő. Amit mi életnek hívunk, az egy fizikai törvényekkel behatárolt, időhöz kötött tapasztalati lét, testi és anyagi világ. Amit halálnak nevezünk, az az általunk ismert természeti törvényektől független, kiteljesedett, éteri állapot. Van kapcsolat köztük, és van átjárás, bár nem adatik meg mindenkinek.
Amit a halálközeli élményről röviden el lehet mondani: Fényt látnak akik megjárták a túloldalt, lepereg előttük életük filmje, "tanulságokat" vonnak le és amikor visszatérnek átértékelődik elmúlt és hátralévő életük is. Bátrak lesznek, legyőzhetetlenek. Felhagynak addigi halogató, hárító életmódjukkal és elkezdenek valóban élni. Mivel már tudják, mi fontos és mi nem az, képesek a fontos dolgokra koncentrálni. Dr. Michael Newton megemlíti könyvében a halálközeli élmény egy ritka és különös típusát, amikor a hozzátartozók élik át a változást szerettük elvesztését követően.
Azt hiszem, velem is megtörtént, illetve most történik. Ma képes voltam azt mondani, hogy " nem történt még ekkora jó velem sosem, mint ez, hogy halott gyermeket szültem." Ezt nem  úgy értem, hogy örülök Pöttytelen életemnek, vagy nem szeretem Őt. Épp ez az. Nagyon szeretem és végtelenül hálás vagyok neki. Sokkal kevesebb félelmet élek át. Talán egy kissé legyőzhetetlen is lettem... ez persze nem biztos, de itt egy példa:
 Kicsi korom óta őrjöngésesen féltem a vihartól. Mostanában többször volt viharos szél, meg dörgés- villámlás, és nem félek tőle. Nem féltem az életemet. Valahogyan biztos vagyok benne, hogy ha ezt túléltem, akkor mindent. Vagy ha mégis mennem kell, hát ragyogó napsütésben, a kertünkben is utolér a végzet. Mert akinek élnie kell, az él, és akinek mennie kell, az megy. Talán nem nagy dolog, de aki félt már az őrület határáig, az tudja mit jelent nem félni.
Új céljaim vannak, a viselkedésem is változik, szinte nem ismerek magamra, mégpedig jó értelemben. Szeretem ezt az új ént, és kíváncsian várom, ki születik bennem. Vajon ez a bátorság megmarad? És céltudatos leszek? Remélem, igen.

Most komolyan buziztok?!

Talán csak én vagyok ilyen minden lében vélemény... nekem mindenről van véleményem, általában nem is egy. Most például mélységesen felháborít, nem is háborít, inkább értetlenkedéssel tölt el, hogy a melegeket be kell börtönözni. Miért? Magyarázza el nekem valaki, hogy miért, kérlek.
Miért magatartászavar melegnek lenni? És ha zavar van, akkor azt jól el kell szigetelni és meg van oldva? Pénzbírsággal és letöltendő börtönbüntetéssel egészséges lelkű, öntudatos, zavartalan társadalmat lehet létrehozni? Ha eldugjuk azt, amit mocskosnak ítélünk, akkor az nincs?
Nem vagyok meleg. Sosem próbáltam ilyesmit, valahogy nincs az érdeklődési körömben. De minden elnyomó törekvés rögtön az érdeklődési körömbe kerül. Nem vagyok híve az elnyomásnak. Nem vagyok híve az "igazságszolgáltatásnak" sem. Azért az idézőjel, mert nem szolgáltat igazságot, csak elenyésző részben. Leginkább elrejti és megvédi a nagyobb kutyák igazságtalanságait, és kiéli zsarnok hajlamát a kisemberen. Sok mindenben nem hiszek, ami ma divatos és állítólag társadalmunk alapját képezi.
Számomra a társadalom alapja az, hogy önálló, magabiztos, értékes emberek alkotják. Valahogy nem tudok hinni abban, hogy bárki is ideszülethet, mint selejt. Mindenki része a tervnek. Biztos vagyok benne, hogy mindenki azért olyan amilyen, hogy általa is színesebb legyen a világ.
Ezek a jobbikosok Istent is megemlítik, mint aki az ő oldalukon áll a melegek ellen. De, kérdem én:
Ha Isten mindenható, és nem bírja a melegeket, akkor miért vannak melegek? Hogyan jöhettek létre, ha nem Isten teremtette őket, aki MINDENT teremtett? Ha lenne olyan dolog a világban, ami nem Isten kedvére való, akkor Isten nem lenne legfelsőbb lény.
Mindent Ő teremtett. A melegeket csakúgy, mint a szemüvegeseket, a fogyatékkal élőket, a cigányokat, a hermafroditákat és a sápadt-szerencsétlen-szemüveges "kockákat" is. Minden Isten kedvére való. És biztos vagyok benne, hogy a melegek is hisznek Istenben, és az ő Istenük nem kirekesztő, nem megtorló, csak szeret. Az én Istenem is szeret. Nem kell félni tőle. Nem bánt, nem büntet, megteszi az ő részét a kapcsolatunkban, és csak rajtam múlik, hogy megteszem-e én is az enyémet. Néha nem teszem meg, és akkor nekem rossz, de nem azért mert megbüntetett, hanem mert magammal toltam ki.
Biztos vagyok benne, hogy a világ egy sokkal jobb hely lenne, ha nem folyton valami ellen harcolnának valakik, hanem valami mellett. Valami mellett úgy, hogy közben semmi ellen sem. Ha a jobbikosoknak szent a család és annak minden hetero megnyilvánulása, akkor segítsék és támogassák. Úgy, hogy közben szóba sem hozzák a melegeket. Tegyenek azért, ami fontos nekik, és ne azt irtogassák, ami állítólag nem fontos, és nem is jó. Ha majd minden hetero alapon nyugvó család élete rendezve lesz, akkor lehet szóba hozniuk a melegeket. És akkor sem ítélhetik el.
Amúgy, ha minden rendben lenne a saját házuk táján, eszükbe sem jutna buzizni...

Túl a barátságon, mindenkinek ajánlom, aki homofób, és aki nem az :)

Front és telihold

Ez a párosítás egyenlő a káosszal... Még a viszonylag ép lelkek sem ússzák meg kisebb kilengés, némi látomás vagy összezavarodás nélkül. Hát nem csodálom, hogy a zavarosabb személyiségű embereket végképp kikészíti egy ilyen időszak. Részegek egymás hegyén-hátán, családi perek és patvarok. Istenem, kérlek, ne nehezítsd meg ennyire, jó? Nem elég egyszerre egy égi jelenés, aminek ki lehetünk szolgáltatva???
És villámlik, mint hab a botmixer alatt, de eső az ismert világrészek egyikén sincs. Totál káosz. Napok óta hangoztatom, minden gondom megoldódna egy időre, ha legalább két napig zuhogna az eső. Húsvétkor mindig esik, hátha idén is...

Mikor esik már?!

Nagyon vágyom az esőre. Hiányzik, nem csak megfontolt gazdasági érdekből, de személyes érzületből kifolyólag is. Szeretem az esőt, szeretem, mert utána mintha tisztára mosdott volna világunk, friss és illatos, éber az egész külvilág. Nem esett már másfél hónapja, tavasszal ez azért eléggé szokatlan, a következményeket tekintve pedig káros. Az eddig le nem hullott csapadék már pótolhatatlan.
Az emberek frontosak, ez meglátszik a rendelésen is. Három halott egy hét alatt, egy öngyilkosság, két szervi elégtelenség. Egy agyvérzés, egy gyanú. Leesett és felugrott vérnyomások, vércukrok, ájuldozó gyerekek.
Kislány:
-Csókolom, rosszul vagyok...
-Mit jelent az? Szédülsz?
-nem
-Fáj valamid?
-nem
-Hányingered van?
-nem... rosszul vagyok...
Egy másik, ez fiú, kifelé menet még jól eldobta az eszméletét, lábemelgetés, víz meg csoki hozta vissza közénk. Csak nem jól van...
Nem tudom, mi az oka az aszálynak. Esőtől terhes felhők vajúdnak felettünk nap mint nap, mégsem esik, egy csepp sem. A levegő nyomott, a világ mintha mosogatólé felől szálló zsíros gőzben heverne, tiltakozásra erőtlenül. Én is frontos vagyok, ha nem esik napokon /órákon!/ belül, akkor... akkor továbbra is szárazság lesz...