Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Tisztára TV-Shop

Gondolom, mindenki ismeri a csempe-és kádlepedéket. Ez egy alattomos szürke réteg, ami lassan, sunyi módon kúszik fel a csempére és a kád falára. Szappanból, vízkőből, koszból, és ki tudja, még miből áll össze.

Sokáig nem volt vele gondom. Nem is emlékszem, mikor vette át az uralmat a kád felett a lepedék. A csempével nem volt nehéz, arról gyakorlatilag bármivel le tudtam pucolni, és mondom, sokáig a kádról is lejött. Nem tudom mikor történt, és azt sem tudom mi okozta. Talán megváltozott a lepedék összetétele? Vagy a víz keménysége?  Egy ideje feltűnt, hogy gusztustalanul lepedékes lett a kád.

Én mindent rákentem, állni hagytam, dörzsöltem, áztattam, de a lepedék maradt. Komolyan mondom, én voltam a fáradt, kócos, izzadt és rosszkedvű háziasszony a tévéshopból, aki csak súrol és vikszol, de nem megy vele semmire. Volt Florasept, Domestos, teszkós domestos utánzat, citrom, citromsav, vízkőoldó. Ha azt mondta volna valaki, hogy ha belepisilek, attól lejön, hát...

Már utáltam, ha valaki nálunk aludt és megfürdött. Én szégyelltem ezt a kádat!

Ez egy elég öreg kád, mi pedig dolgozó emberek vagyunk. Ráadásul a mosógép is oda ürítkezik, szóval értem én, hogy kerül oda a kosz. De miért nem jön le?

Ma van a napja, hogy megvilágosodtam. Hogy az Ágnestől kapott, mostanában favorit kifejezéssel éljek: Feltaláltam a csőben a lyukat! Évek óta tartunk itthon mosószódát. Mosunk vele. Na de ma! Egy életem, egy halálom, én rákentem a kádra. És láss csodát, a lepedék lejött. Semmi csinnadratta, tűzijáték, csak lemállott. Őszinte leszek, mire a kádhoz értem, szintén kócos, fáradt és izzadt lettem, merthogy balról jobbra, fentről lefelé takarítok. És mulitorgazmusom sem lett a lepedék eltűnte felett érzett örömömben, mint a reklámokban. Viszont marha büszke vagyok magamra! Ilyen csilli-villi, tökély fehér kádat tényleg csak az OBI-ban, meg a tévéshopban láttok :)

A jelen helyzet egyébként, hogy a kád ragyog, a fürdő majdnem kész, én viszont kóválygok a kimart kezeimtől, meg a keletkezett gázoktól, és dögfáradt vagyok... de megérte!

Utolsó oldás

Augusztus 10. Lőrinc napja.
Korábban azt gondoltam, minden Lőrinc napon száz halált halok majd. Megvolt a száz halál, legalább száz, de letettem a terheket.
Az utam mentén elhagyott, tömött zsákok sorjáznak. Eldobtam a fájdalmat. Nem szükséges jó ideje, hogy fájjon a kisfiam halála. Eldobtam a bűntudatot, nincs már bűntudatom ezzel kapcsolatban. Sem az "én hibám" típusú, sem a "hogy jövök én ahhoz ezek után, hogy jó kedvem legyen???". Nincs rá szükség. Nincs szükségem arra sem, hogy "mi lett volna, ha" gondolat-örvényekkel bombázzam a lelkem. Abba bele lehet csavarodni. De nem szükséges.
Szépen lassan végigvettem minden, Lőrinccel kapcsolatos terhet, és lerakosgattam, amikor megértettem, hogy nem kell cipelnem tovább.
Tegnap megkaptam az utolsó oldást is, egy lelkésztől. Ő nem csak egy lelkész, ő egy bizalmas, bölcs barát. Kezdeti szakaszban ugyan, de barátkozunk.
Azzal a problémával kerestem fel őt, hogy nem tudok haldoklót, sem gyászolót vigasztalni. Egészen egyszerűen megoldotta: nem is kell... Tényleg nem, de nem ez volt az ajándéka számomra. Beszélgettünk a halálról, a személyes élményeinkről, s persze szóba került Lőrinc. Elkerülhetetlen lett volna, hogy beszéljünk róla, és én nem is akartam elkerülni. Vele nem, s bebizonyosodott, jól éreztem, bízhatok benne. Az én ajándékom a következő volt:

"A kisfiadnak a legszebb ravatala volt, ami csak embernek lehetett... Nem is értem, miért okoz neked problémát a haldokló, a halál, a gyász. Hiszen te nem, hogy fogtad már kezét haldoklónak, de elringattad őt. A végsőkig..."

Magamtól sosem gondoltam volna bele, hogy mindez igaz. Teljesen kihagytam a feldolgozás folyamatából azt a huszonnégy órát, míg testemben ravataloztam fel halott gyermekem. És azon sem gondolkodtam, hogy a fiam haldoklott. Persze, ez elég egyértelmű, de elfojtottam, nem szembesültem ezzel.
Ahogy Lacit hallgattam, egyszer csak földöntúli béke járt át. Olyan béke, amikor ölel a mindenség, s legutolsó részlet is a helyére kerül. Ebben a néhány mondatban annyi erő szabadult fel. Amikor végül eljöttem, megváltozott bennem sok minden. Egy erős asszonynak éreztem magam. Egy olyan asszonynak, anyának, akiben szétáradt Isten csendes, minden hivalkodást mellőző, de annál stabilabb ereje. Igen, amit átéltem, amit megtapasztaltam, az egy jelentőségteljes élmény. Egy olyan sorshatás, mely után már semmi sem lehet ugyanolyan. Már rég nem hibáztatok senkit és semmit, de most megszűnt minden ellenállás bennem a gyermekem halálával kapcsolatban. Tudom, milyen kemény szavak ezek, de megtehetem, hogy kimondjam... és ez nem jelenti azt, hogy ha újra át kellene élnem, újra meg tudnám tenni, hogy felállok utána.

De! Ha valakinek énutánam még meg kell tapasztalnia, hogy elveszíti a magzatát (és biztos vagyok benne, hogy lesznek még sokan), hát mindannyiuknak azt kívánom, hogy legyenek képesek megélni és túlélni a gyászt. Azt kívánom, hogy aki csak megtapasztalja ezt az élményt, az ismerje meg az ebben rejlő erőt. Tudom, hogy nem vigasz, ha épp elveszítetted  a gyermeked, de tudnod kell: Okkal történt, és ezt az okot csakis Isten ismeri. És ha ezt túléled, neked már nem árthat semmi.


Kisfiam!
Hálás vagyok neked mindenért. Névnapod van, bár ott ahol most te vagy, ennek nincs jelentősége, azt hiszem. Én mégis szeretettel köszöntelek, boldog névnapot!
Ölellek, Anya