Boldog születésnapot, kedves !

Ma van a fiam születésnapja. Tekintve a tényt, hogy Ő a születése előtt egy nappal meghalt, ez a mai lehetett volna egy sokkal rosszabb nap is. De nem volt. Ez egy jó nap volt.

Már hetek óta nagyítóval figyeltem magam, milyen reakciót vált ki belőlem az évforduló gondolata. Először féltem, de nem az évfordulótól, hanem attól, amit kihozhatna belőlem. Aztán úgy voltam vele, ráérek akkor aggódni a lelkiállapotom miatt, ha majd gondok lesznek. Aztán, napokkal ezelőtt, végre leesett: nem fogok kiborulni. Mintha csak elpárolgott volna, a kiborulós énem jó ideje kerül engem. Sőt, azt hiszem elhagyott. 

Furcsa ez. Tegnap is és ma is inkább enyhe bűntudatot éreztem, a nyugalmam és a vidámságom miatt, de ez sem volt komoly. Távolról sem éreztem fájdalmat, poklot, semmi olyat, amit tavaly ilyenkor. A nyáron megírtam bejegyzésben is, hogyan engedtem el a kisfiam. Kicsit még nekem is hihetetlen, de ez egy tartós állapot. Vége a fájdalomnak, és azt hiszem, nagy meglepetések már csak egy következő szüléssel kapcsolatban érhetnének. Úgy értem, lezárult ez a folyamat. Pötty megfogant, és én abban a pillanatban tudtam, gyermekem lesz, fiú, Lőrinc. Lőrinc József, mert nekem tetszik a dupla keresztnév. Együtt töltöttünk nyolc felejthetetlen, boldog, csodálatos hónapot, olyan mély szeretetben, amit nem tudok szavakkal visszaadni. Csodás közös életünk volt, és most is az. Mert persze velem, velünk van. 

...

Az előbb elkezdtem egy bekezdést a szülésről, és a pokolról amit megjártam azóta. Aztán töröltem. Nem éreztem ideillőnek. Békés és boldog hétvégém volt. Sokkal inkább illik ide a mai nap története. Átjött a sógornőm, aki félidős terhes, és együtt kiválogattuk a babacuccokat. Annak idején tőlük kaptam, majd itt maradt a szekrény alján, megőrzésre. Ő lett volna Pötty keresztanyja. Sokat levon az értékéből, hogy nem tudta, milyen nap van ma. Elfelejtette, és mikor mondtam elnézést kért és el akart menni, de nekem jól esett kicsit turkálni a babaholmiban. Olyan megható, finom érzés járt át. Amikor átfolyik rajtunk az idő... Az ő régi gyerekruháit belengi az én kisfiam emléke, s majd az új baba illata... Nem vagyok költő. Nem tudom visszaadni teljesen, amit érzek. Hogy szeretem a fiam? Hisz minden édesanya szereti... Hogy hiányzik? Ez meg nem fedi a valóságot, mert ez több annál, s mégsem a hiány a jó szó rá.

Itt járt. Megtanított bátornak lenni, nem félni. Megtanított igaznak és őszintének lenni. Jobb emberré tett; bátrabb, erősebb és jobb lettem. Érte? Általa?

Most azért kicsordult pár könnycsepp. 

Szeretlek, Kedves! Isten éltessen!

Női csevej

Megihletett Ágnes bejegyzése a fantom-mozgásról. Arra jöttem rá ezzel kapcsolatban, hogy mi nők, ugyan rengeteget jár a szánk, de nem feltétlenül kommunikálunk eredményesen.
Amikor Pötty meghalt, és én hazajöttem a kórházból, tele volt a ház jóindulatú, segítőkész nőkkel. Anyukám, anyósom, sógornők jöttek csapatostól, tartották bennem a lelket. Én azonban nem beszéltem nekik arról, ami fizikailag dúlta a bensőmet, a fantom. Csak éreztem, ébren és álmomban, gyengébben, erősebben. És hallgattam róla. Voltak pillanatok, mikor azt éreztem, ez már az őrület, innen nincs tovább, biztos megkattantam, hogy még érzem a babám. Nagyon sérülékeny időszak volt, nem tudtam igazán mit kezdeni ezzel a mozgással. Majd a lelki és elmeállapotom javultával összeszedtem magam annyira, hogy rákerestem a neten. Előtte magamban elneveztem a dolgot fantommozgásnak, analogizálva a fantomfájdalommal. És van ilyen! Nem vagyok őrült, csak tájékozatlan :) , hatalmas megkönnyebbülés volt. A belső szervek mozgolódása, visszarendeződése okozza, illetve volt ez terhesség előtt is, csak nem volt rá kihegyezve az érzékelésünk.
Ezzel együtt azért elmentem nődokihoz, voltam ultrahangon, és csak csodálkoztam, hogy még mindig érzem, pedig rendszeres a ciklusom, negatív a tesztem és jók az eredményeim is. Na, mindegy, fantom és én megbarátkoztunk, összeszoktunk. Észre sem vettem, mikor tűnt el. Mostmár nincs velem :)
Szóval, a kommunikációban van a hiba. Egy nap, amikor már tisztában voltam a dolog neten fellelhető részével, félve megemlítettem az egyik sógornőmnek, érezte-e, mit tud róla, ilyesmi. És csak nevetett egy jóízűt, mert ő már szült kettőt, két eleven rosszcsontot, és ő is érezte, meg még néha most is érzi. Csak nem beszélt róla senkinek, megszokta és kész. Majd, az Ágnes bejegyzésén felindulva megkérdeztem egy kismamát, akinek már van egy kisfia, ő érzett-e valaha hasonlót. És csak nevetett, megkönnyebbülten. Mert érezte, szülés után sokáig, pont úgy, mintha még/már megint lenne baba a hasában. Azt is elmesélte, hogy védekeztek, rendszeresen menstruált és akkor is érezte. Kétségbeesetten nyomkodta a hasát (megjegyzem, én is csináltam néha...), mi lehet vajon. Most azzal váltunk el, hogy megköszönte, hogy beszéltünk róla. Azt mondta: Ez jól esett, azt hiszem, jó tudni, hogy mégsem vagyok őrült. És nem vagyok egyedül...
Kedves Nő és Asszonytársadalom! Kérlek benneteket, beszéljünk a fantomról, legyen olyan köztudott és elcsépelt mint a havi ügyek, a gombás problémák, vagy a puki-büfi-szopi-kaki téma. Beszéljük meg :)

Mindennapi kenyerünk

Az élet mostanában a kemence körül forog. A régiek úgy tartották, a kemence a ház szíve, s rá kell bólintanom. Az. A szíve. Sokat vagyunk körülötte, élvezve a melegét, és olyan emberek is betérnek hozzánk,  akik még sosem jártak nálunk. Csak azért, hogy a kemencét nézzék-simogassák, dicsérjék, szeressék.
Szeretjük mi is, elég jól megtanultuk használni is. Csak ez a kenyérsütés, ez fog ki rajtam. Nem vagyok valami elégedett. Nincs mihez hasonlítsam, sosem ettem igazi, tökéletes kemencés kenyeret, mégis úgy érzem, még nem találtam rá a sajátomra. Valahogy úgy képzelem, ha eljő e tökéletes kenyér, felkiált bennem valami: EZ AZ! és onnantól majd mindig tökéletes lesz. Persze, ez utópia, de mégis reménykedem benne. Eddig mind igen finom volt. Az íze telt, nem-lehet-abbahagyni jellegű. Az állaga kicsit tömör, de omlós, puha. Csak valamiért összeesik, amikor beteszem a kemencébe.
A tömörségen úgy igyekszem enyhíteni, hogy tovább kelesztem. Az összeesés ellen azzal védekezem, hogy eleve a sütőlapáton kelesztem a második kelesztésnél. Kevesebb vizet teszek bele, hogy a tészta "erősebb" legyen, így mondták a mindentudó vénasszonyok. Próbálkozom.
A sok próbálkozásból sok kenyérféleség született már. Az újdonság varázsa és a megszaporodott látogatói létszám miatt azonban még nem tűnik úgy, hogy olcsóbb lenne a kemencés kenyér. Minden másnap elsütögetek két-három kiló lisztet, majd az elkészült pékterméket alapos kóstolásnak vetjük alá, és hirtelen megint nincs kenyerünk. És megint sütök. Ja, és én, aki az elmúlt fél év alatt összesen nem ettem meg egy kiló kenyeret, most nem elhanyagolható mennyiséget fogyasztok belőle. Ja, kérem, minőségellenőrzés, meg ilyenek. Eddig tartom a súlyom, bár szeptember óta egy gramm nem ment le. Még mindig nem vagyok bombázó. Vagyis de, nehézbombázó. Sürgősen rá kell találnom a tökéletes receptre, majd meg kell unnom, különben ott leszek ,ahonnan elindultam :)

Végre, elkészült!

A szülinapomkor írtam arról, hogy kemencét kapok. Nos, csaknem karácsonyi ajándék lett belőle, de végre elkészült.
Beüzemeltük, használjuk és nagyon szeretjük.
Alacsony költségvetéssel dolgoztunk, így az egész nem volt benne 20.000-ft ba. Írd és mondd: húszezerbe sem került. Erre rém büszke vagyok. Az alapanyagokat az udvaron találtuk, meg összekunyeráltuk lomból. Nem egy puccos darab, de szép és nekünk bőven megteszi. Az alja tégla, a púpja hazai cserép meg sós sár, az ajtaja kazánlemez. Lehet, hogy egy menő kemencés vagy kályhás találna rajta kivetnivalót... de tényleg, kit érdekel? Nem is tudom, miért magyarázkodom. Tökéletes! Fűt, süt, látványos...
Persze, vannak hátrányai is:
-Igazából használat közben derült ki, hogy kicsit elszabtuk. Lehetne nagyobb is.
-Meg az is szép elképzelés volt, hogy a konyhában van az ajtaja, és egyszerre fűti a szobát meg a konyhát is, de! 28 éves vagyok, a zuram 33. Nem vagyunk régi és tapasztalt kemencehasználók, szóval még gyakran előfordul, hogy hat köbméter füstöt eregetünk a konyhába, mire begyújtunk, vagy teszünk a tűzre. Ennek is vannak fortélyai, de alakul. Használat közben tudjuk csak kitapasztalni, hát használjuk rendületlenül.
-Elég sok kosszal jár. Mivel nem hasábfával tüzelünk, hanem kimondottan kemencés tűzrevalóval /kukoricaszár, napraforgószár, gallyak, télen majd nád/, sok szmötyi és limlom kerül be a konyhába, lehet takarítani.
-A szmötyivel tüzelés hátránya a rengeteg hamu, amit el kell helyezni. Egyenlőre a kukába tesszük, míg nincs jobb ötlet rá. Én nem is tudom, eleink mi a fenét kezdtek ennyi hamuval? Hová hantolták el a hamvakat :) ?
-Ez nem gázkonvektor. Ezt tervezetten, kitartóan használni kell, itt nincs az, hogy este hazaesel, eltekered a gombot és hopp! meleg van.
Szóval tudatos életmódváltást igényel, ami, bevallom, nincs is ellenemre. Élvezem, fejlődök a témában.
Már sütöttem kenyérlángost, és kenyeret is. Kezdetleges lett, hamvas és csúnyácska, de elbűvölően finom.
És most: befejezem a billentyűszaggatást, beszéljenek a képek:

Kérdezni bátran lehet, szűkre szabott beszámolómból biztos sokminden nem derül ki. De receptet még ne kérjetek, gyerekcipőben jár a sütő tudományom :)

Profán gondolatok

  

Voltunk este a temetőben. Én nagyon szeretem a temetőt. Apukám temetőcsősz volt, kis túlzással ott nőttem fel. Na jó, nem, de sok szép emlékem van abból a korszakból.
Akkoriban kecskét tartottunk, olyan 7-8 darabot, és oda hordtuk őket legelni, meg ott gyűjtöttük a szénát. Nyírtam a füvet nyáron, sepertem a havat télen, otthon voltam ott. Csak a ravatalozóba nem mertem bemenni, de egy piros százas ezt a gondot is hamar megoldotta nálam.
Szóval, ez nem most volt, de a hangulata megmaradt. Azóta Apu is oda került, mármint aminek oda kellett kerülnie. Mégsem kötöm ahhoz a darab földhöz, semmi értelme nem volna. Pöttynek nem volt temetése, nem hoztuk haza, és nem bántam meg. Nem bántuk meg, mert Őt sem tudnám földhöz kötni, semmilyen formában. És szerintem így könnyebb volt elengedni is, mintha lenne hová járni sírni, odaborulni. Mindenhol ott volt, míg magamhoz láncoltam, és mindenhol ott van, de most már egy könnyedebb, tehermentes formában.
Viszont, nem is ezt akartam leírni. Hanem a nemodaillő, durvácska gondoltaimat. Én megpróbáltam elvarázsolt hangulatba kerülni a temetőben, mint eddig szinte mindig. De nem ment. Azt hiszem, olyankor kell mennem, amikor már mindenki hazament, esetleg hajnalban, mert ez a tömeg csak elrontotta a magasztosnak szánt hangulatomat.
Alapjában véve jól szórakoztam... (vigyázat, én szóltam, hogy profán lesz!) A bejáratnál, kaputól nem messze egy siratós banda vonyított  énekelt,nem kevés pénzért megerősítve és kihangosítva a család illő fájdalmát. A legtöbb síron 20-30 mécses, meg még ennyi háztartási gyertya égett. Síronként és átlagban számoljunk mondjuk hatezret. Persze, volt ennél kevesebb is. Meg jóval több. Néztem, és csilingelt a fejemben a pénztárgép. (Ha multigazdag akarok lenni, megvan a tökéletes recept: használd ki azt, ami nélkül az ember nem tud élni. Egészség, gyermek, gyász, nagyravágyás, stb. Ja, hogy ezt már nélkülem is feltalálták? Hoppá, akkor erről lemaradtam. )  Az óriási mécsesek és lobogó gyertyák közt volt pár különlegesség is. Például a tescós, szúnyogűző lámpaolajjal felöntött bambuszfáklya, vagy a gyertyának álcázott méteres fáklya, félméteres lánggal. És akkor a koszorúkról még nem is szóltam. Egyet én is vittem, kaptam a falumból, paraszolvencia gyanánt :)
Nem sajnálom én senkitől. Csak nem értem, valahogy azt érzem, kihasználnak minket és mi hagyjuk, sőt siettetjük is egy kicsit. Semmi szükség nem lenne erre az egészre, mondom ezt én, akinek a temető csak egy szép és megnyugtató hely. Én nem Apámhoz megyek, ha megyek, csak a temetőbe. De sokan a szeretteikhez mennek, oda kötik őket, és ők azok akik nyakig benne vannak ebben a játszmában. Bárcsak elmondhatnám mindenkinek, hogy ott semmi sincs... De talán felesleges is lenne, mert aki nem tudja magától, az úgysem értené, azt hiszem. Nekem egyenlőre az is elég, hogy nem merülök bele a játszmába. Sőt, ahogy észreveszem magamon, egyre kevesebb játszmába merülök bele. De ezt muszáj volt leírnom :) Nem tudtam megállni szó nélkül, ahogy százezrek mennek füstbe a szemem láttára, miközben "válság van"...