Ma-tegnap :)

Ha ezt a bejegyzést tegnap kezdem, az lett volna a címe: Ma-holnap. Így viszont ma-tegnap lett, és azt is elárulom miért. Ma-tegnap huszonnyolc éves lettem. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek két napig van szülinapjuk, hála a gondos kezeknek, akik elrontották az anyakönyvet. Ma van a szülinapom,  hivatalosan pedig tegnap volt. Jó nekem! És mit kaptam?
-kb. 5 talicska sarat
-kb. 5 talicska maltert
-kb. 200 téglát
-kb. fél köbméter törött üveget
-szénvonót
-2l vízüveget
meg egy óriási dinnyét, benne a bűvös számmal, gyertyából: 28

Talán kicsit furák az ajándékok, de ha hozzáteszem, hogy összebarkácsolva ez az egész cucc kiad majd egy valódi, sárral tapasztott búbos kemencét... boldog szülinapot nekem. Persze a dinnye nem a kemence része, az a torta volt, mert gyümölcsnap, meg diéta, meg önfegyelem és kitartás.
Ha kész lesz, valahogy így fog kinézni az ajándék:

Olyan fotót nem találtam, ami az elejét hűen ábrázolná, de majd ha kész lesz. Már most gyönyörű, pedig még csak az alapja van meg, meg a kémény fele, ajtó még a láthatáron sincs, de kész lesz mire kell. Csak addigra le kell fogyni, de legalább lejjebb, mert kemencés-diétás konyha nem igazán létezik :)

Engedd el!

November óta fáj a nyakam. Nem is kérdeztem sosem, miért fáj? Inkább csak azt, miért fáj MÉG? Hát igen. Még mindig fáj. Voltam kineziológusnál, az elfojtott félelem és fenyegetettség-érzést találtuk, ami igaz is lehet. Oldottuk is,  de azt mondta, még legalább két alkalom csak a nyakfájásra... Legyen csak két alakalom, és elégedett leszek. A kinez után elmentünk egy Esszénus szertartásra, ami nem igazán kötött le, mert csak a kinez-oldáson járt az agyam. Lehetett kérni Istentől, és én azt kértem, segítsen végre letenni ezt a félelmet és fájdalmat. Majd volt Szentlélek általi gyógyítás, eközben csak SZERETETET éreztem, de azt így, nagybetűsen. Hazafelé azt is mondta az, aki a szertartást vezette, hogy ez az energia még sokáig hatni fog rám, csak figyeljek.

Hát figyelek. A probléma végül is az, hogy nem tudtam elengedni őt igazán, mélyen. Ragaszkodtam hozzá és tetszelegtem magamnak szánalmas szerepekben. A legtöbbet használt szerepeim a "bűntudat" és az "áldozat" témakörébe tartoznak. Ezt aztán lehet csavarni, tupírozni, kitartott volna bármeddig.

Pénteken egy távoli és ismerősöm halott babát szült. Nem a barátom, nincs közöm hozzá, mégis megszakad a szívem, ha rá gondolok. Tisztában vagyok vele, hogy mindenki maga választja a sorsát, a nagy fordulókat mindenképp, mégis fájdalmas volt belegondolni, hogy megint megtörtént. Hogy nem az én fiam volt az utolsó, hogy mindenkinek egyenként kell megjárni a poklot. Az emberiség fejlettnek, civilizáltnak mondja magát, miközben olyan primitív problémákat sem tudunk megoldani mint az éhezés? Hát hogy is várhatom én el, hogy legyen elég egy pokol, s okuljunk belőle kollektíve?! Persze, értem én az egyéni fejlődést, annak menete és célja van, de miért ne hihetnék abban is, hogy majd eljön az a világ, amiben elég lesz elmondanom a lányomnak, mire tanított meg a gyermekem halála, és ő meg is érti, nem kell átélnie. És ezt követi egy olyan világ, amiben elég lesz, hogy mi átéltük, a tapasztalat benne lesz a kollektív tudatban, és nem lesz rá szükség, hogy bárki megtapasztalja személyesen. Talán nincs sok értelme ennek az egész gondolatnak.

Mindenesetre ma végső búcsút vettem a kisfiamtól. Talán a szentlélek hatása, talán a kineziológiáé, talán úgy állnak a csillagok: Ma hívtam Őt utoljára. Ma elbúcsúztam tőle, átadtam neki mindent. Minden fájdalmamat, mert már nem bírtam tovább cipelni. Mindösszes bűntudatom, hiszen semmi szükségem rá tovább. A félelmeim. A lelkembe égett képeket, melyeken őt láttam különböző korokban és helyzetekben. Életünk, meg nem élt életünk filmjét. Összecsomagoltam neki, útravalóul megkapta szívem egy darabját, örök szeretetem és végtelen hálám. És az ígéretet, hogy ha újra találkozunk, megbeszélünk mindent, és bepótoljuk, ami kimaradt most. Elengedtem, mert neki ott van dolga, nekem itt. Dolgom van itt.

Talán ez nem szalmaláng. talán ez már valódi elengedés. Mondtam már, mennyire szeretem ezt a kifejezést: Engedd el! Legalább olyan jó és hasznos, mint a : Gyereket akarsz? Ne görcsölj rá! Elárulná valaki, hogyan kell ezt?! Nem testhelyzeteket és gondolatmorzsákat kérek, az nekem is van. Konkrét megkönnyebbülést várok, nem érem be kevesebbel. Addig is megyek a saját módszereim után, ami most a szeretetre és önfegyelemre épülő, tiszta élet.

Az ismerősömről még annyit, megbolondult. Tegnap kiengedték a kórházból, otthon van. És hallja sírni a gyermekét, aki ott fekszik mellette, pólyában. Az első reakcióm ezügyben is a sajnálat volt. Sajnálom, hogy megbolondult, szóltam, mire az én okos, de főleg bölcs párom így szólt: Talán csak azt hiszi, ezt várják el tőle. Talán tényleg ezt hiszi. Volt már gyermekhalál a családjukban, az ismerősöm unokatestvére tizenhét évesen vízbefulladt. Ennek már öt éve, de az édesanyja a mai napig lobogó hajjal, kócosan, feketében jár. Ha jár, s főleg a sírhoz. Ők egy ilyen család. Számomra szappanoperán nevelkedett generáció. Ez nem ítélet, csak másság. Mások vagyunk. És tudom, mennyire nem könnyű ép ésszel túlélni, tudom, mindig lesznek maradványtünetek. És nem kívánom senkinek, soha. Nem született meg az az asszony, akinek azt mondanám, " tudd meg te is". Mégis azt remélem, nem szabadult el a tudata végleg. Remélem, így könnyebb neki távoltartani a kíváncsiakat, feldogozni a feldolgozhatatlant. Remélem helyrejön mihamarabb, és túl lesz  rajta. És remélem, levonja a saját tanulságait, hozzáadva ezzel a kollektív tudathoz is valamennyit, és egyszer megvalósul az én világom, amiben tanulunk a múlt jeleiből, a hiteles történetekből, és nem ragaszkodunk hozzá, hogy egyenként megjárjunk minden poklot.

A nyakam most is fáj, de órák óta a gép előtt görbedek. Talán fájni is fog, talán észrevétlenül elmúlik. Tovább kell lépnem, mert az élet szép itt a Földön is, és bármennyire szeretnék már odaát lenni, azt fel tudom fogni, hogy itt is teljesítenem kell, mert nincs csak ott vagy csak itt élet, nem lehet...

Ady Endre: A békés eltávozás

20 MÁRC

Száritson ki szemükből a Nap,

Kik egyszer is megnéztek.

Ne hagyjon az én suta arcom

Senkinek se szánó emléket.

Sors-intézőm a Semmi legyen;

Szem- és fültömő Semmi,

Adassék meg nekem vád nélkül

S észrevevő vágy nélkül menni.

Hangomat a Semmi igya föl,

Mint az álmokat issza

S az én gyönge, panaszos hangom

Ne jajgasson senkinek vissza.

Távozzak el én mindenkitől

Megsemmisülve, szökve,

Szemekből, fülekből távozzak

Emlékek nélkül és örökre.

Egy suhanás se árulja el,

Mit lelkem úgyis titkolt:

Valaki elment élet nélkül,

Valaki elment, aki itt volt.

Felejtsem el én is magamat,

Nagyboldogan felejtsem,

Önmagamból és a világból

Szédülve, zuhantva leejtsem.

Akkor se legyek majd senkié,

De ne is legyek árva,

Nézzek szép, hideg mosolygással

Az én hívó, örök arámra.

Nem voltam másé, se magamé,

Arám: a hideg Semmi,

Nincs jogom, hogy emléket hagyjak

És, jaj, nincs jogom emlékezni.

Feledt kérdésként, választalan

Bukjam csöndbe omoltan:

Ha nem voltam, ne vágyjak lenni

S maradjak titok, hogyha voltam.

Pillangóhatás

"A pillangóhatás vagy pillangóeffektus kifejezés magába foglalja a kiindulási tényezők fontosságát a káoszelméletben. Az alapelv az, hogy egy kaotikusan viselkedő állapotjelzővel bíró dinamikus rendszerben a kezdeti feltételek apró változásai nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszútávú működését."

/Wikipédia/

Kiindulási tényező volt például ma reggel, hogy hosszúnadrágot vettem fel. Igazából már tegnap este kitaláltam, melyik nadrágot és hozzá melyik (tanga)papucsot óhajtom ma viselni. Nos, felvettem, és megállapítottam, hogy kicsit laza a pánt a papucson, de bírja még, ez a nyár a miénk, majd ősszel leselejtezem. Isteni reggelem volt, nem késtem, nem kapkodtam, elvarázsolt a lágy szellő-napsütés-madárdal kombináció. Még énekeltem is. Na jó, énekelgettem. Ballagtam dalolva a buszmegállóhoz, méghozzá ezt a dalt dúdolgattam magamban. Ideális reggel.

Ekkor kicsit kisiklottam, bár mihez képest, hiszen eddig sem a sétára koncentráltam, inkább a bársonyos égboltra. Viszont megláttam a Főnököm kocsiját, értelemszerűen a Főnökkel a volánnál, amint teljesen irreális irányba végez lendületes tempójú mozgást. Magyarul a Főnök ment valahová, de nem szólt előre, és tökre meglepett, hogy ott látom, ahol. Mert a dolgok mindennapi állása szerint, és az évek óta gördülő rutin szerint reggel hétkor a Főnök kávézik, nem pedig csavarog. Mindegy, a lényeg, hogy durva módon elkalandozott az amúgy is alig jelenlévő figyelmem. De hamar túltettem magam mindenen, és tovább dúdolgattam, bandukoltam és bámultam az eget. 

Egészen addig, míg a lelazult papucsom beleakadt az út egy tekintélyes repedésébe, és én (lásd fent) 'kaotikusan viselkedő dinamikus rendszerré' avanzsáltam. Ha szó szerint akarom leírni: Úgy végignyúltam az úton, mint egy jól megtermett, úthengerrel szelíden megformázott varangyosbéka.

Ezek után még szerencse, hogy hosszúgatyában indultam útnak, mert nem látszik a plezúr a térdemen, és hámhiány is csak a lábujjaimon illetve a körömlakkomon állt be. Viszont, ha nem ezt a gatyát húzom fel, akkor nem ezt a papucsot, és valószínűleg a másik hetven pár papucsom nem akadt volna bele a résbe, mint ahogy eddig sem tette.

Nem, senki sem látta. Egy fickó később elment mellettem, és szólt, hogy oda kellett volna figyelni! , de felvilágosítottam, hogy máskor előre legyen szíves szólni. Naná, ha tudom, hogy pofára esek, inkább lefekszem előre, nem?! De nagyon röhögtem. Kicsit fájt és nagyon jól szórakoztam.

Ez már függőség :)

Esküvőre vagyok hivatalos. Ez még nem is lenne baj, de "nincs egy rongyom, amit felvegyek". Igazából a probléma sokoldalú. Azért sincs, mert nem vagyok egy elegáns, puccos típus. És azért sincs, mert fogytam sokat és ami volt, na azt nem lehet felvenni többé.
Miután szembesültem a problémával (rongyhiány), felbukkant a következő: Én nem járok ruhaüzletbe/butikba. Szerintem "rendes" üzletben vagy öt-hat éve nem vettem ruhát, vagyis tavaly a szülés előtt két mackónackót, de ez nem számít.
Csak turiban vásárolok, eszméletlen cuccokhoz lehet hozzájutni és valóban fillérekért. De olyannyira turizom, hogy nem tudok elmenni a sarki turi előtt vásárlás, de legalább nézgelődés nélkül. Nem megy. Nos, mivel esküvőre készülök, és elegáns ruhára van szükségem, tegnap hirtelen felindulásból vettem egy gumitangapapucsot, meg egy fehér trikót beépített melltartóval. Azért ez kihagyhatatlan volt. És mindössze 285 forint. Nem összeg, egy kiló kenyér ára kb. Csak semmi szükségem nem volt rá, tehát megállapíthatom, turkafüggő lettem.
Mentségemre szóljon, hogy még sosem volt beépített melltartós trikóm. Vagyis igen, de nem ilyen, mert ebben a csatos hátsórésze is meg van a kebeldarunak, szóval igazán különleges darab. És gumitangapapucs /flip-flop/ nélkül nem nő a nő... hogy az idén ez már a második, összesen pedig van vagy hat pár tangapapucsom??? Hát, Istenem, ez egy örök darab. Mármint nem EGY darab örök belőle, távolról sem. Na de a stílus?! Sosem elég, na.

A tudatos fuldoklás művészete

Jó régen írtam. Az történt, hogy a barátnőm, aki akkor tudta meg, hogy babát vár, amikor mi elveszítettük Pöttyet, most megszülte Mátét. Nos, nem volt valami váratlan ez a fordulat, a terhességeknek többnyire ez a vége, szülés-születés. Mégis. Az, hogy visszatért az allergiás asztmám egyértelmű jelzés a számomra. Valami lapul még ott a mélyben.
Tizenhat évesen, édesapám halálakor lettem asztmás. Mindig is penge voltam a saját lelkiéletemből. Akkor is hideg fejjel tisztában voltam vele, csak azért fuldoklom, mert nincs ki figyeljen rám. Tudtam, hogy belül is kereshetném a megoldást, sőt, jobbára csak belül. De milyen isteni finom érzés az, amikor fuldokolsz, hörögsz és érdeklődő arccal állnak körülötted, megölelnek, vizet hoznak és orvoshoz kísérgetnek. Az orvosnál pedig elvégzik a hatszázadik vizsgálatot, örök felmentést adnak tornából, egy gonddal kevesebb, és amíg csak lehet, ezt az adut kihasználhatod, nem igaz?
Most viszont észrevétlenül kezdődött. Máté megszületett délelőtt kilenckor, én befulladtam este tizenegykor. Halálfélelmem volt. Persze, csak annyira, hogy tisztázzam magamban, nem félek, nincs mitől, de mivel itt még vannak céljaim, elő kéne szedni valami maradék Ventolint vagy bárakármit, ami segít lélegezni.
Két hete nem aludtam, nem kaptam levegőt. Most már jobb, Mátét is meglátogattam háromszor, nagykanállal adagolva orvosság egy ilyen kis manó. Szeretem Őt és az anyukáját is, és belepillantva a mindennapokba már nem fáj annyira. Az első gondolatom az volt amikor megszületett:
-K. megszülte az ÉN fiamat! Nem igazság! Nekem járt volna hamarabb! Nekem járt volna!
És most együtt vannak, nem boldogok, csupa görcs és félelem a kapcsolatuk, persze csak anya részéről, mert a baba még nem görcsöl és fél... illetve dehogynem. Hasfájós, nemalvós, hisztis, pedig csak újszülött. Picike. Nem szokásom irigynek lenni, itt is csak pillanatokig tartott, majd továbbállt eme dögletes érzelem. Máté papája ugyanis "aranyifjú", Máté már a harmadik a szertehagyott gyermekek sorában. K. barátnőm minden mozdultra retteg, fél, szívrohamot kap. A nővére segít, ahol tud, de az önbizalmát nem adhatja vissza, elvégre a nevében is benne van : ÖNbizalom, bizony-bizony, belülről jön, önmagától.
Szóval a végső következtetés: Az élet nem fenékig citromos tejszínhab, és mielőtt bárkit is elkezdenék irigyelni, és mielőtt belefulladnék a sóvárgással vegyes irigységbe, eszembe idézem két kedvenc közhelyemet:
-Isten nem ver bottal! (Ez a kedvenc közhelyem a Karma törvényét, az egyensúly szigorú igazságosságát sűríti magába, s bár vaskalaposan hangzik, számomra regényeket jelent, telis-tele élettel és értelemmel.)
-Mindenkinek megvan a maga keresztje! (És mielőtt bárkit is elkezdenék irigyelni...)


Összességében elégedett vagyok magammal, két hét alatt kimásztam nagyjából az asztmából. Illetve az asztma képében jelentkező válságból. Nem volt egyszerű, gondolkodni kellett és hagyni a nagy felismeréseket, hogy átjárják a lelkem, de persze megérte. Derűm a régi, fogytam megint, már két méretnél tartok ami naponta többször jelentkező heves bókolási rohamokat vált ki közeli s távoli környezetemből, hajrá!