A színfalak mögött

Hat hétbe tellett, hogy végre megfogalmazzam, kiértékeljem a történteket úgy, hogy én is értsem. Nem véletlen, hogy még állambácsi szerint is elég hat hét közeli hozzátartozó elveszítésekor, azután mehet minden tovább.
Szóval: felfogtam végre, hogy nem az élet a lényeg ebben. Nem csak ez az egy életünk van, életek végtelen sorozata áll a rendelkezésünkre, hogy emlékezzünk arra, akik vagyunk valójában. És az élet még így is csak kis szelete az örökkévalóságnak, nem itt a lényeg, hanem két élet közt, a színfalak mögött.
Ott kapjuk meg az instrukciókat, hogyan játsszunk a következő részben. Végül minden, mindig kiegyenlítődik. Ami ma, most fáj, az végül aprócska állomás lesz, melyben felismertük önmagunkat, és vagy a javunkra fordítottuk-vagy nem. De még ez sem fontos, ha nem sikerült a javunkra fordítani, mert akkor jön másik helyzet, másik dráma amiben megkapjuk a lehetőséget. Végül mindenki eljut a tökéletességbe. Hosszabb-rövidebb utakon, kerülőkkel vagy egyenesen, de a végeredmény ugyanaz. Az az igazság, hogy nincs veszítenivalónk. Isten (felsőbb lélek, magasabb energia) ott vár minket minden darab végén, és a legvégén is. És még akkor is dönthetünk úgy, hogy az egészet elölről kezdjük. Azért teremtett meg minket, hogy általunk megtapasztalja Önmagát. És ez csodálatos. Bárhogy is lesz, végül minden kiegyenlítődik, mert a mindenség egységes. Minden EGY! Ez nem csak egy idézet Ákostól, nem csak egy jól hangzó frázis. Ez az IGAZSÁG! Mind egyek vagyunk, minden egy.
Ezért érzem most úgy, hogy az emléked nem fáj, de boldoggá tesz, hogy részem volt a csodában. A hiányod fájdalmát pedig béke írta felül. Tartoztunk egymásnak, és most kiegyenlítődött. A darabnak pedig korántsincs vége. Folytatódik, és végül minden rendben lesz.

Kommentár nélkül...

http://www.youtube.com/watch?v=s20zLKGm_aA

December 15.

Aznap kellett volna megszületned. Aztán dec. 17.- egy hónapja, hogy elszálltál, kicsi lélek. Dec. 18.- egy hónapja, hogy megszületett a tested. Elengedlek. Befejezem a hiábavaló álmodozást, reményt és várakozást. Valamiért azt hittem, teljesen józan fejjel, és még csak nem is félálomban: ez nem történt meg. De igen. Nagyon szeretlek, és örökké szeretlek. Elengedlek, és visszavárlak. Örökké.
Vajon, ha megint terhes leszek, lesz ekkora szerelem? Ez, veled olyan tökéletes, mindent elsöprő, egyértelmű, kérdések nélküli szerelem volt. Talán mert tudtuk, hogy mi a célunk vele... nem tudom, hogy tudok-e még egyszer így szeretni. Remélem, igen.
Januártól dolgozom. Februártól pedig lehet babát várni, ha megadatik. És ha ép ésszel kibírom. Ma hallottam egy csajról, aki már a negyediket veszítette el idén. És még egy élő gyermeke sincs. Ez nagyon durva. És félelmetes. És megrázó.
Január 1: Új év, Új élet!!! Én megpróbálok előre nézni, bár még lesz egy köröm a boncolási jegyzőkönyvvel. Aztán az is múlt lesz, hiszen minden elmúlik.
Egy hónappal ezelőtt nem hittem el, hogy én még ma is élni fogok. Nem fért a fejembe, hogyan lenne lehetséges. És itt vagyok, ma pl. csak egyszer sírtam, mert leesett az első hó, és meg akartam mutatni Neked. De hiszen látod Te is... úgyhogy akár abba is hagyhatom a sírdogálást, nem igaz?

Nem tudok lépést tartani!

Egyszerűen nem megy. Olvastam "szakértők" írásaiban, hogy magzati és csecsemőhalálkor a környezet "nem veszi olyan komolyan"a gyászt, de nem igen hittem el. És tapasztalom. Három hét elteltével vissza kéne térnem a normális életembe. Legalábbis voltak olyan reakciók, amiből ez jön le. De nekem még nem megy. Még csak most kéne megszületnie a kisfiamnak 15-én! Más vajon hogyan élte ezt túl?
Amúgy elég normális vagyok, tudok játszani, nevetni. Képes vagyok egész mondatokban társalogni felnőtt emberekkel. Csak, ha egyedül maradok, rögtön őt látom magam előtt. Rá gondolok. Vannak dolgok, amiket most  be kell fejeznem, mert még a halála előtt belekezdtem, és most nincs ami feltartson, nincs kire vigyázni, és ez nagyon nehéz. Folytatni ott, ahol abbahagytam, miközben minden megváltozott.

Nem a halál jelenti ebben a történetben a kihívást. Sosem voltunk rosszban, nem féltem tőle és nem féltettem azt sem aki meghalt. Valahogy velem született a tudás, hogy a halál nem létezik. Ami igazán tripla leszúrt rittberger, az a továbbélés. Nyolc hónapom volt rá, hogy kigondoljak-elképzeljek-megtervezzek mindent. De tényleg mindent. Már láttam magam előtt, amint befutott építészmérnökként, kockás ingben, kissé hosszú hajjal áll a naplementében élete szerelmével, miközben én a már kamasz unokáimmal töltöm ugyanazt a naplementét, valahol máshol. Azért eléggé beleéltem magam, hogy gyereket várok. És ezt az egészet fel kell dolgoznom, átalakítanom valami olyan formában, amitől az emlék megmarad, de a fájdalom enyhül. Nem egyszerű. Hiszen attól, hogy nem éltük meg valójában, én megéltem életünk minden percét. Bennem megvolt a teljes és tökéletes forgatókönyv.
Majd írnom kell újat.

Ezoterikus művelődésem

 Nem is tudtam, hogy ilyen bőséges az irodalma a lélek halál utáni életének. Pedig de. És ma nagyon fontos üzenetet olvastam: ha egy csecsemő korán meghal, az nem az ő "leckéje" , hanem a szülőké... erre a következtetésre jutottam magam is, nem ma. Valami oknál fogva meg kell tapasztaljuk azt a fájdalmat, amit egy nagyon várt és szeretett gyermek elvesztése jelent. És Ő megtette nekünk ezt a szívességet. Hálásak lehetünk neki. És jól gondoltam, ezt odaát előre lebeszéltük. Egy amerikai kutató-pszichiáter (Dr. Michael Newton) arra a következtetésre jutott, hogy ilyen esetben gyakori, hogy ugyanez a lélek visszatér a szüleihez, hogy teljes életet is éljen velük. Mivel több ,mint tíz évig kutatott, mire ezt le merte írni, nem áll tőlem távol, hogy el is higgyem.

Istennek hála...

...nem félek a haláltól. Mert nem létezik. Köszönöm, Isten, hogy tudhatom. Ez persze mitsem csökkenti a fájdalmamat, vagy a rámrótt teher súlyát, de segít elviselni azt. Hálás vagyok az együtt töltött nyolc hónapért. Még sosem voltam olyan boldog, sosem. És sajnálom, hogy most nem ismertem meg azt az örök lelket, aki a kisfiam volt. De tudom, hogy már ismertem korábban és még ismerni fogjuk egymást. Találkozunk még. Nagyon szeretlek.

Nem vagyok túl rajta.

Hogy is lehetnék? Ma kiakadtam a boltban... édes pici lány sírdogált egy babakocsiban, az anyja felvette, elhallgatott... kínzás volt, sírtam egy igazit. És még előttem a csodás, boldog karácsony réme. Hogy fogom túlélni? Annyira fáj, mintha két kézzel vájkálnának a mellkasomban.
Hiányzol, kisfiam.

Az úgy kezdődött...

... hogy két hete megszületett a fiam. Holtan. Szinte csak most kezdek szembesülni ezzel.
Rajongtam érte. Csodás terhességem volt. Semmi hányinger, undor, fáradtság, fájdalom. Színtiszta szerelmes rajongás nyolc kerek hónapig. Mához két hétre voltam kiírva. Ma két hete, hogy meghalt. Orvosilag nincs rá különösebb magyarázat.


Nem értem az egészet, tényleg nem. Egyetlen magyarázatot találtam rá: odaát, annak idején, mielőtt a történetünk elkezdődött, mi hárman ezt előre megbeszéltük. Aki olvasta a Beszélgetések Istennel c. könyvet, érti, hogy értem. Meg bárki.
Hinni akarok benne. Hinnem kell benne, hogy ez volt a "sorsunk". Semmi jele nem volt, hogy baj van. Itthon hallgattam a szívhangját, észleltem a mozgását, simogattam, szerettem- és az apja is. Rajongásig, szinte földöntúli, végtelen szeretettel. És mégis elment.
Ma megkérdeztem egy gurut, mit gondol erről az egészről. Remélem hamarosan válaszol.
Nagyon fáj a hiánya. Hiszem, hogy jó helyen van, de bárcsak én is vele lehetnék... ha nem itt, akkor ott. Csak együtt lennénk.

"A mindenség egységes. Minden egy. A különbség csak látszat."

                                                                                /Ákos/