Női csevej

Megihletett Ágnes bejegyzése a fantom-mozgásról. Arra jöttem rá ezzel kapcsolatban, hogy mi nők, ugyan rengeteget jár a szánk, de nem feltétlenül kommunikálunk eredményesen.
Amikor Pötty meghalt, és én hazajöttem a kórházból, tele volt a ház jóindulatú, segítőkész nőkkel. Anyukám, anyósom, sógornők jöttek csapatostól, tartották bennem a lelket. Én azonban nem beszéltem nekik arról, ami fizikailag dúlta a bensőmet, a fantom. Csak éreztem, ébren és álmomban, gyengébben, erősebben. És hallgattam róla. Voltak pillanatok, mikor azt éreztem, ez már az őrület, innen nincs tovább, biztos megkattantam, hogy még érzem a babám. Nagyon sérülékeny időszak volt, nem tudtam igazán mit kezdeni ezzel a mozgással. Majd a lelki és elmeállapotom javultával összeszedtem magam annyira, hogy rákerestem a neten. Előtte magamban elneveztem a dolgot fantommozgásnak, analogizálva a fantomfájdalommal. És van ilyen! Nem vagyok őrült, csak tájékozatlan :) , hatalmas megkönnyebbülés volt. A belső szervek mozgolódása, visszarendeződése okozza, illetve volt ez terhesség előtt is, csak nem volt rá kihegyezve az érzékelésünk.
Ezzel együtt azért elmentem nődokihoz, voltam ultrahangon, és csak csodálkoztam, hogy még mindig érzem, pedig rendszeres a ciklusom, negatív a tesztem és jók az eredményeim is. Na, mindegy, fantom és én megbarátkoztunk, összeszoktunk. Észre sem vettem, mikor tűnt el. Mostmár nincs velem :)
Szóval, a kommunikációban van a hiba. Egy nap, amikor már tisztában voltam a dolog neten fellelhető részével, félve megemlítettem az egyik sógornőmnek, érezte-e, mit tud róla, ilyesmi. És csak nevetett egy jóízűt, mert ő már szült kettőt, két eleven rosszcsontot, és ő is érezte, meg még néha most is érzi. Csak nem beszélt róla senkinek, megszokta és kész. Majd, az Ágnes bejegyzésén felindulva megkérdeztem egy kismamát, akinek már van egy kisfia, ő érzett-e valaha hasonlót. És csak nevetett, megkönnyebbülten. Mert érezte, szülés után sokáig, pont úgy, mintha még/már megint lenne baba a hasában. Azt is elmesélte, hogy védekeztek, rendszeresen menstruált és akkor is érezte. Kétségbeesetten nyomkodta a hasát (megjegyzem, én is csináltam néha...), mi lehet vajon. Most azzal váltunk el, hogy megköszönte, hogy beszéltünk róla. Azt mondta: Ez jól esett, azt hiszem, jó tudni, hogy mégsem vagyok őrült. És nem vagyok egyedül...
Kedves Nő és Asszonytársadalom! Kérlek benneteket, beszéljünk a fantomról, legyen olyan köztudott és elcsépelt mint a havi ügyek, a gombás problémák, vagy a puki-büfi-szopi-kaki téma. Beszéljük meg :)

Mindennapi kenyerünk

Az élet mostanában a kemence körül forog. A régiek úgy tartották, a kemence a ház szíve, s rá kell bólintanom. Az. A szíve. Sokat vagyunk körülötte, élvezve a melegét, és olyan emberek is betérnek hozzánk,  akik még sosem jártak nálunk. Csak azért, hogy a kemencét nézzék-simogassák, dicsérjék, szeressék.
Szeretjük mi is, elég jól megtanultuk használni is. Csak ez a kenyérsütés, ez fog ki rajtam. Nem vagyok valami elégedett. Nincs mihez hasonlítsam, sosem ettem igazi, tökéletes kemencés kenyeret, mégis úgy érzem, még nem találtam rá a sajátomra. Valahogy úgy képzelem, ha eljő e tökéletes kenyér, felkiált bennem valami: EZ AZ! és onnantól majd mindig tökéletes lesz. Persze, ez utópia, de mégis reménykedem benne. Eddig mind igen finom volt. Az íze telt, nem-lehet-abbahagyni jellegű. Az állaga kicsit tömör, de omlós, puha. Csak valamiért összeesik, amikor beteszem a kemencébe.
A tömörségen úgy igyekszem enyhíteni, hogy tovább kelesztem. Az összeesés ellen azzal védekezem, hogy eleve a sütőlapáton kelesztem a második kelesztésnél. Kevesebb vizet teszek bele, hogy a tészta "erősebb" legyen, így mondták a mindentudó vénasszonyok. Próbálkozom.
A sok próbálkozásból sok kenyérféleség született már. Az újdonság varázsa és a megszaporodott látogatói létszám miatt azonban még nem tűnik úgy, hogy olcsóbb lenne a kemencés kenyér. Minden másnap elsütögetek két-három kiló lisztet, majd az elkészült pékterméket alapos kóstolásnak vetjük alá, és hirtelen megint nincs kenyerünk. És megint sütök. Ja, és én, aki az elmúlt fél év alatt összesen nem ettem meg egy kiló kenyeret, most nem elhanyagolható mennyiséget fogyasztok belőle. Ja, kérem, minőségellenőrzés, meg ilyenek. Eddig tartom a súlyom, bár szeptember óta egy gramm nem ment le. Még mindig nem vagyok bombázó. Vagyis de, nehézbombázó. Sürgősen rá kell találnom a tökéletes receptre, majd meg kell unnom, különben ott leszek ,ahonnan elindultam :)

Végre, elkészült!

A szülinapomkor írtam arról, hogy kemencét kapok. Nos, csaknem karácsonyi ajándék lett belőle, de végre elkészült.
Beüzemeltük, használjuk és nagyon szeretjük.
Alacsony költségvetéssel dolgoztunk, így az egész nem volt benne 20.000-ft ba. Írd és mondd: húszezerbe sem került. Erre rém büszke vagyok. Az alapanyagokat az udvaron találtuk, meg összekunyeráltuk lomból. Nem egy puccos darab, de szép és nekünk bőven megteszi. Az alja tégla, a púpja hazai cserép meg sós sár, az ajtaja kazánlemez. Lehet, hogy egy menő kemencés vagy kályhás találna rajta kivetnivalót... de tényleg, kit érdekel? Nem is tudom, miért magyarázkodom. Tökéletes! Fűt, süt, látványos...
Persze, vannak hátrányai is:
-Igazából használat közben derült ki, hogy kicsit elszabtuk. Lehetne nagyobb is.
-Meg az is szép elképzelés volt, hogy a konyhában van az ajtaja, és egyszerre fűti a szobát meg a konyhát is, de! 28 éves vagyok, a zuram 33. Nem vagyunk régi és tapasztalt kemencehasználók, szóval még gyakran előfordul, hogy hat köbméter füstöt eregetünk a konyhába, mire begyújtunk, vagy teszünk a tűzre. Ennek is vannak fortélyai, de alakul. Használat közben tudjuk csak kitapasztalni, hát használjuk rendületlenül.
-Elég sok kosszal jár. Mivel nem hasábfával tüzelünk, hanem kimondottan kemencés tűzrevalóval /kukoricaszár, napraforgószár, gallyak, télen majd nád/, sok szmötyi és limlom kerül be a konyhába, lehet takarítani.
-A szmötyivel tüzelés hátránya a rengeteg hamu, amit el kell helyezni. Egyenlőre a kukába tesszük, míg nincs jobb ötlet rá. Én nem is tudom, eleink mi a fenét kezdtek ennyi hamuval? Hová hantolták el a hamvakat :) ?
-Ez nem gázkonvektor. Ezt tervezetten, kitartóan használni kell, itt nincs az, hogy este hazaesel, eltekered a gombot és hopp! meleg van.
Szóval tudatos életmódváltást igényel, ami, bevallom, nincs is ellenemre. Élvezem, fejlődök a témában.
Már sütöttem kenyérlángost, és kenyeret is. Kezdetleges lett, hamvas és csúnyácska, de elbűvölően finom.
És most: befejezem a billentyűszaggatást, beszéljenek a képek:

Kérdezni bátran lehet, szűkre szabott beszámolómból biztos sokminden nem derül ki. De receptet még ne kérjetek, gyerekcipőben jár a sütő tudományom :)

Profán gondolatok

  

Voltunk este a temetőben. Én nagyon szeretem a temetőt. Apukám temetőcsősz volt, kis túlzással ott nőttem fel. Na jó, nem, de sok szép emlékem van abból a korszakból.
Akkoriban kecskét tartottunk, olyan 7-8 darabot, és oda hordtuk őket legelni, meg ott gyűjtöttük a szénát. Nyírtam a füvet nyáron, sepertem a havat télen, otthon voltam ott. Csak a ravatalozóba nem mertem bemenni, de egy piros százas ezt a gondot is hamar megoldotta nálam.
Szóval, ez nem most volt, de a hangulata megmaradt. Azóta Apu is oda került, mármint aminek oda kellett kerülnie. Mégsem kötöm ahhoz a darab földhöz, semmi értelme nem volna. Pöttynek nem volt temetése, nem hoztuk haza, és nem bántam meg. Nem bántuk meg, mert Őt sem tudnám földhöz kötni, semmilyen formában. És szerintem így könnyebb volt elengedni is, mintha lenne hová járni sírni, odaborulni. Mindenhol ott volt, míg magamhoz láncoltam, és mindenhol ott van, de most már egy könnyedebb, tehermentes formában.
Viszont, nem is ezt akartam leírni. Hanem a nemodaillő, durvácska gondoltaimat. Én megpróbáltam elvarázsolt hangulatba kerülni a temetőben, mint eddig szinte mindig. De nem ment. Azt hiszem, olyankor kell mennem, amikor már mindenki hazament, esetleg hajnalban, mert ez a tömeg csak elrontotta a magasztosnak szánt hangulatomat.
Alapjában véve jól szórakoztam... (vigyázat, én szóltam, hogy profán lesz!) A bejáratnál, kaputól nem messze egy siratós banda vonyított  énekelt,nem kevés pénzért megerősítve és kihangosítva a család illő fájdalmát. A legtöbb síron 20-30 mécses, meg még ennyi háztartási gyertya égett. Síronként és átlagban számoljunk mondjuk hatezret. Persze, volt ennél kevesebb is. Meg jóval több. Néztem, és csilingelt a fejemben a pénztárgép. (Ha multigazdag akarok lenni, megvan a tökéletes recept: használd ki azt, ami nélkül az ember nem tud élni. Egészség, gyermek, gyász, nagyravágyás, stb. Ja, hogy ezt már nélkülem is feltalálták? Hoppá, akkor erről lemaradtam. )  Az óriási mécsesek és lobogó gyertyák közt volt pár különlegesség is. Például a tescós, szúnyogűző lámpaolajjal felöntött bambuszfáklya, vagy a gyertyának álcázott méteres fáklya, félméteres lánggal. És akkor a koszorúkról még nem is szóltam. Egyet én is vittem, kaptam a falumból, paraszolvencia gyanánt :)
Nem sajnálom én senkitől. Csak nem értem, valahogy azt érzem, kihasználnak minket és mi hagyjuk, sőt siettetjük is egy kicsit. Semmi szükség nem lenne erre az egészre, mondom ezt én, akinek a temető csak egy szép és megnyugtató hely. Én nem Apámhoz megyek, ha megyek, csak a temetőbe. De sokan a szeretteikhez mennek, oda kötik őket, és ők azok akik nyakig benne vannak ebben a játszmában. Bárcsak elmondhatnám mindenkinek, hogy ott semmi sincs... De talán felesleges is lenne, mert aki nem tudja magától, az úgysem értené, azt hiszem. Nekem egyenlőre az is elég, hogy nem merülök bele a játszmába. Sőt, ahogy észreveszem magamon, egyre kevesebb játszmába merülök bele. De ezt muszáj volt leírnom :) Nem tudtam megállni szó nélkül, ahogy százezrek mennek füstbe a szemem láttára, miközben "válság van"...

Töketlen törvények margójára

Megkaptuk a határozatot a rendőrségtől. Mint írtam, a szomszéd gyerekei betörték az ablakunkat. Mi meg feljelentettük őket. Ez idáig működne is.  A kissrác elismerte, valóban betörte, merő szórakozásból. Köszönöm, papírom van róla, hogy neveletlen szomszédkölkökkel kell együtt élnem.
Az ő olvasatukban viszont a papír annyit közöl, hogy ÖTVENEZER forintos anyagi károkozásig, illetve BETÖLTÖTT TIZENNÉGY ÉVES KORIG :


BÁRMIT MEGTEHETNEK VELÜNK, NEM VONHATÓK FELELŐSSÉGRE!!!!!!

Huh, pont olyan dühös vagyok, amilyennek látszik a szövegből. A mocskos kis hobbitoknak volt pofájuk megünnepelni a határozatot. Üvöltő zeneszóra odaálltak a kerítésünkhöz, és azt kántálták, hogy Halleluja, dicsőség az Úrnak, áldassék az Ő neve!
No, nem azért, mert annyira vallásosak lennének, nem. Azért, mert szemtelen banda, aki tisztában van a lehetőségeivel és él is vele.
Lehet, hogy én vagyok élhetetlen?

Amúgy telik az idő, s én igyekszem baromira röhögni a dolgon. Nem vehetem őket ennyire komolyan, azt nem engedhetem meg magamnak. Inkább bekapok pár Leszarom tablettát, oszt csőőőőőőő

Hová süllyedtem?!

Nem vagyok az a jelentgetős fajta. Tulajdonképpen sosem is érdekelt, mit csinálnak mások, vagy mit nem. Meggyőződésem, hogy nekem attól nem lesz jobb, ha másnak valamiért rosszabb. Most mégis betelt a pohár...

Hét évvel ezelőtt költöztünk haza a párommal Pestről, nem jött be a nagyvárosi élet. Anyukámmal élünk, vidéken, családi házban. Amikor hazajöttünk, feltűnt, hogy új a szomszéd, tizenegy gyerekes kis család költözött mellénk. Leszögezném, hogy párom roma származású, hatan vannak testvérek, tehát ez számomra nem volt probléma. Annál inkább az volt, hogy a szomszéd felől a kerítés le volt taposva, a gyümölcs pedig leszüretelve. Anyukám nem az a bozótharcos fajta, inkább nem kezdett ki velük, hagyta, éljenek ahogy tudnak. Ha a mi portánkon is, hát ott is. Akkoriban egyszer (cseppet sem kultúr-módon) felszólítottam a szomszédasszonyt, ugyan tegye már rendbe a kerítést, mert az nem csak tájékoztató jellegű, fontos funkciója lenne, még ha ők ezzel nincsenek is tisztában. Elküldött melegebb éghajlatra a kerítéssel együtt. Ha nem, hát nem. Megcsináltuk, be is nád-szöveteztük, hogy ne bámuljanak a kirívóan intelligens csemeték folyamatosan. A náddal az a baj, hogy cseppet sem gyermek-álló, törik, hajlik, és még mindig át lehet dobálni felette. Rendes vasárnap reggeli programmá vált, hogy az átdobált szemetet visszahajigáljuk. Megszoktuk ezt is. Aztán jött a tetőlyukasztás, lehetőleg kővel, féltéglával. A zuram ács és ezermester, ez sem volt gond, megoldottuk. Közben persze ápoltuk a jó kapcsolatot, főleg gyermeknevelési tanácsokkal, és szólok apádnak! felkiáltásokkal. Nem hatott.
Másfél hete, mikor épp lehajoltam cipőt húzni, betört a fejem felett az ablak.
Ez volt az a pont, amikor "nem tűröm tovább!" felkiáltással bevágtattam a rendőrségre. És szégyelltem magam. Feljelentettem a csupaszív, édes kis gyermekeket, rongálásért. Nem stílusom a jelentgetés, nem szoktam így intézni dolgokat, de ami sok az rengeteg. Persze, bizonyítani nem tudom, hogy ők tették. A körülmények ugyan mellettem szólnak, mert azt az ablakot csak abból az irányból lehet látni /betörni/, valamint csak üres telkek vannak ott rajtuk kívül, de hát "nem mink vótunk!" És a cukorfalat nyomozó is megnyugtatott, ha tizennégy év alatti az elkövető, az felelősséget kizáró ok... Nem baj, azért volt kihallgatás, jegyzőkönyv, miegymás. A kihallgatás előtti este átjött a szomszéd két nagyobbik lánya, és aranyosan elbeszélgettünk. Felhívták a figyelmemet a család összetartására, létszámbeli fölényére és arra tényre, hogy mivel a nagybácsik és egyéb rokonok már tapasztalt börtöntöltelékek, meg sem kottyan nekik súlyos testi sértésért ülni egypár évet. Szóval így jártassam számat, na.
Mondhatom, rettenetesen beszartam  megijedtem :D , és ez messziről látszott is rajtam. Egy szó mint ezer, a beszélgetés vége az lett, hogy ők tudják, hogy én rendes vagyok, meg minden, meg akkor most nem is tudják mi lesz... Ők tényleg meg voltak ijedve, pedig nem is kiabáltam, csak idéztem párat a BTK. -ból, higgadtan, és összeszedetten. Nincsenek hozzászokva a stílusomhoz, fülét farkát behúzva eloldalgott az egész banda. Merthogy addigra, gondolom erődemonstráció címén, az egész család kint volt az utcán.
Több dolog is van ebben a semmi kis ügyben, amitől viszont eldobom az agyam...
1. A rend őrei gyakorlatilag tehetetlenek, kiskorú, nem büntethető.
2. Nem vette jegyzőkönyvbe a fenyegetést, mert az már egy másik ügy, nyújtsak be magánindítványt, 5000.- HUF, meg ügyvédi költség, bíróságra járkálás, etc.
3. Az is csodálatos, hogy a többi szomszéd is haragszik rájuk, van aki fél is tőlük, mégsem volt soha egyetlen egy bejelentés sem ellenük.
4. Teli van az ünneplő topánom a szomszéd hulladék tárolási szokásaival is, mert a kert végében álló kalyibában kb. 8-10 m3 kommunális hulladékot tárol, mögötte meg még kettőt. Csodás kis pocfészek, remek kilátás és hangulatos odőr. Mivel a rendőrökkel nem tudtam megfingatni megfogni őket, bejelentettem az önkormányzatnál. Hová süllyedtem?! Ott is elnézést kértem, és elmondtam, hogy nem vagyok ilyen kis jelentgetős, aljas mocsok, de mivel én ebben az országban dolgozok, adót fizetek, asszem jogom van élhető életet élni. Az aljegyző kerek szemekkel nézte, kit jelentgetek, mert az elmúlt hónapokban kétszer! is járt a családnál, és mindent rendben talált... Erre meg én néztem kerek szemekkel. És nem kértem meg, hogy azért a fizetésért akár el is végezhetné a munkáját. Nem mondtam ki hangosan, mit gondolok róla és a kiutalt segélyekről, támogatásokról, nem. Csak megköszöntem, hogy akkor kimegy még egyszer-kétszer, és utánajár a dolgoknak.
És most szégyellem magam, mert valahogy nem egyezik az értékrendemmel amit csináltam. Én nem ezt tanultam, a mi családunk sosem jelentgetett, sosem piszkált senkit.
Most sem jobb, hogy leírtam, nem vagyok büszke magamra. Csak az vigasztal, hogy igazam van, de az sem nagyon. Nem akarok rászokni a problémamegoldás ezen módjára. Marad a humor:

Hol voltam én eddig?

Fel sem tűnt, milyen rég nem írtam ide... hiába, no, fontos és elfoglalt ember vagyok :)

Ott a reflexológia, a nagy szerelem. Egyenlőre csak itthon tanulom, magánszorgalomból, meg a családon kísérletezek, de úgy néz ki, beválik. A zuramnak kb. egy hónapja fáj a háta, néha elég komolyan beáll. Ha masszírozom a gerincének megfelelő reflexpontokat, állítása szerint pont olyan, mintha a gerincét közvetlenül nyomkodnám. Élvezi, és gyakran belealszik. Teljesen ellazul masszázs közben, pedig nehezen megy neki a lazítás.
Emellett rengeteget dolgozom, bent a rendelőben is egyre több a munka, valahogy ez az őszi időszak nehezen megy az emberiségnek. Nem csak megfázások, mindenből több van. Többen kerülnek kórházba, magasabb a halálozás, több a sérülés. Mintha a nyarat mindenki lustán végigülte volna, üres volt két hónapig a rendelő. Most meg?! Mintha nem csak iskolakezdés, lenne, az ősz a orvoshoz járás ideje is... Amikor nem a rendelőben vagyok, többnyire akkor is találok valami kis munkát. Sokat járunk napszámba, főleg hétvégén. Bár múlt héten szabadságon voltam, szóval logikus, hogy a hétből öt napot a napraforgó-táblán töltöttem :) Úgy ki vagyok fáradva, vagyis voltam még reggel, hogy követeltem a zuramtól, törölje el a hétfőt, egyszer és mindenkorra!
Mostanra kezdem összeszedni magam, bár nehéz, mert víz napot tartok. Amíg dolgoztunk a napraforgóban, nem igazán tartottam diétát. Nem nagyon maradtam volna életben, azt hiszem :)
Azelőtti héten anyósom kórházba kerül, az is egy szép sztori. Bekerült hirtelen erős fejfájással, ami ugyan elmúlt, de senki sem tudta megmondani mitől jött egyáltalán. Engem már nem is érdekel. Olyan fura érzésem van az orvosokkal kapcsolatban. Tudnak egymás létezéséről, de nem ismerik el a másik szakma létjogosultságát. A leletek pedig, mintha kellemetlen ismerősök inkább mogorva hangvételű, de azért kellőképp személytelen levelezése lenne. Anyósom szeptember 30-án került be először, majd még három nap alatt négyszer, mire felvették a kórházba. Bent maradt négy napig, ezalatt lett négy diagnózisa, de végül is javult az állapota, minden orvosi törekvés ellenére. Majd hazajött, itthon lett még két diagnózisa, közel tízezret hagyott a patikában, és szedi is a gyógyszereit, ennek ellenére napról napra valóban jobban van. Tehát a hatból, amire kezelik, valami csak okozhatta a panaszait, de melyik?! Mindegy is. A lényeg, hogy pár napig nálunk aludt. Annyira szokatlan volt. Nem sok vizet zavart, szinte csak evett, pihent, szedte a gyógyszereit. A fürdésnél kicsit segítenem kellett, meg lámpáztam Bioptronnal, és ennyi. Mégis, nehezen viseltem, hogy gondoskodnom kell valakiről, még ha alapszinten is. Szeretem anyósom, de hosszútávon nagyon idegesítene, ha vele, vagy bárkivel együtt kéne laknom.
Érdekes, mert kicsit autistának tartom magam a párom családjához képest. Náluk természetes, hogy sokan együtt laknak, bárki helyettesíthető bárkivel, és senkinek sincs igénye magánéletre. Vagyis nem olyan szinten, mint nekem. Szeretek egyedül lenni, elvonulni, olvasgatni, pihenni. Szeretem magam, és jó nekem velem kettesben. Ők pedig olyan "mindegy, csak valami szóljon" fajták. Mindig dumál valaki, vagy megy a tévé, ami nálunk egy éve be sem volt kapcsolva, csak most, mikor itt aludt anyósom.
Most azonban letelt a szabim, anyósom is hazament, az élet visszaállt a szokásos üzemmódba. Változatlanul sok dolgom van. Most birsalmát szeretnék befőzni, meg csirkebogyót, mert eddig az idei év elég gyenge volt. Ez a sivatagos időjárás nem tett jót a kamratöltési terveimnek, szóval lenne még mit bepótolnom. Aztán venni kéne egy szép hízót is, azt levágni és belehajtogatni a fagyasztóba... Vannak tervek, no. Majd jövök :)