Hat hétbe tellett, hogy végre megfogalmazzam, kiértékeljem a történteket úgy, hogy én is értsem. Nem véletlen, hogy még állambácsi szerint is elég hat hét közeli hozzátartozó elveszítésekor, azután mehet minden tovább.
Szóval: felfogtam végre, hogy nem az élet a lényeg ebben. Nem csak ez az egy életünk van, életek végtelen sorozata áll a rendelkezésünkre, hogy emlékezzünk arra, akik vagyunk valójában. És az élet még így is csak kis szelete az örökkévalóságnak, nem itt a lényeg, hanem két élet közt, a színfalak mögött.
Ott kapjuk meg az instrukciókat, hogyan játsszunk a következő részben. Végül minden, mindig kiegyenlítődik. Ami ma, most fáj, az végül aprócska állomás lesz, melyben felismertük önmagunkat, és vagy a javunkra fordítottuk-vagy nem. De még ez sem fontos, ha nem sikerült a javunkra fordítani, mert akkor jön másik helyzet, másik dráma amiben megkapjuk a lehetőséget. Végül mindenki eljut a tökéletességbe. Hosszabb-rövidebb utakon, kerülőkkel vagy egyenesen, de a végeredmény ugyanaz. Az az igazság, hogy nincs veszítenivalónk. Isten (felsőbb lélek, magasabb energia) ott vár minket minden darab végén, és a legvégén is. És még akkor is dönthetünk úgy, hogy az egészet elölről kezdjük. Azért teremtett meg minket, hogy általunk megtapasztalja Önmagát. És ez csodálatos. Bárhogy is lesz, végül minden kiegyenlítődik, mert a mindenség egységes. Minden EGY! Ez nem csak egy idézet Ákostól, nem csak egy jól hangzó frázis. Ez az IGAZSÁG! Mind egyek vagyunk, minden egy.
Ezért érzem most úgy, hogy az emléked nem fáj, de boldoggá tesz, hogy részem volt a csodában. A hiányod fájdalmát pedig béke írta felül. Tartoztunk egymásnak, és most kiegyenlítődött. A darabnak pedig korántsincs vége. Folytatódik, és végül minden rendben lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése