Profán gondolatok

  

Voltunk este a temetőben. Én nagyon szeretem a temetőt. Apukám temetőcsősz volt, kis túlzással ott nőttem fel. Na jó, nem, de sok szép emlékem van abból a korszakból.
Akkoriban kecskét tartottunk, olyan 7-8 darabot, és oda hordtuk őket legelni, meg ott gyűjtöttük a szénát. Nyírtam a füvet nyáron, sepertem a havat télen, otthon voltam ott. Csak a ravatalozóba nem mertem bemenni, de egy piros százas ezt a gondot is hamar megoldotta nálam.
Szóval, ez nem most volt, de a hangulata megmaradt. Azóta Apu is oda került, mármint aminek oda kellett kerülnie. Mégsem kötöm ahhoz a darab földhöz, semmi értelme nem volna. Pöttynek nem volt temetése, nem hoztuk haza, és nem bántam meg. Nem bántuk meg, mert Őt sem tudnám földhöz kötni, semmilyen formában. És szerintem így könnyebb volt elengedni is, mintha lenne hová járni sírni, odaborulni. Mindenhol ott volt, míg magamhoz láncoltam, és mindenhol ott van, de most már egy könnyedebb, tehermentes formában.
Viszont, nem is ezt akartam leírni. Hanem a nemodaillő, durvácska gondoltaimat. Én megpróbáltam elvarázsolt hangulatba kerülni a temetőben, mint eddig szinte mindig. De nem ment. Azt hiszem, olyankor kell mennem, amikor már mindenki hazament, esetleg hajnalban, mert ez a tömeg csak elrontotta a magasztosnak szánt hangulatomat.
Alapjában véve jól szórakoztam... (vigyázat, én szóltam, hogy profán lesz!) A bejáratnál, kaputól nem messze egy siratós banda vonyított  énekelt,nem kevés pénzért megerősítve és kihangosítva a család illő fájdalmát. A legtöbb síron 20-30 mécses, meg még ennyi háztartási gyertya égett. Síronként és átlagban számoljunk mondjuk hatezret. Persze, volt ennél kevesebb is. Meg jóval több. Néztem, és csilingelt a fejemben a pénztárgép. (Ha multigazdag akarok lenni, megvan a tökéletes recept: használd ki azt, ami nélkül az ember nem tud élni. Egészség, gyermek, gyász, nagyravágyás, stb. Ja, hogy ezt már nélkülem is feltalálták? Hoppá, akkor erről lemaradtam. )  Az óriási mécsesek és lobogó gyertyák közt volt pár különlegesség is. Például a tescós, szúnyogűző lámpaolajjal felöntött bambuszfáklya, vagy a gyertyának álcázott méteres fáklya, félméteres lánggal. És akkor a koszorúkról még nem is szóltam. Egyet én is vittem, kaptam a falumból, paraszolvencia gyanánt :)
Nem sajnálom én senkitől. Csak nem értem, valahogy azt érzem, kihasználnak minket és mi hagyjuk, sőt siettetjük is egy kicsit. Semmi szükség nem lenne erre az egészre, mondom ezt én, akinek a temető csak egy szép és megnyugtató hely. Én nem Apámhoz megyek, ha megyek, csak a temetőbe. De sokan a szeretteikhez mennek, oda kötik őket, és ők azok akik nyakig benne vannak ebben a játszmában. Bárcsak elmondhatnám mindenkinek, hogy ott semmi sincs... De talán felesleges is lenne, mert aki nem tudja magától, az úgysem értené, azt hiszem. Nekem egyenlőre az is elég, hogy nem merülök bele a játszmába. Sőt, ahogy észreveszem magamon, egyre kevesebb játszmába merülök bele. De ezt muszáj volt leírnom :) Nem tudtam megállni szó nélkül, ahogy százezrek mennek füstbe a szemem láttára, miközben "válság van"...

Létköz

Nem olvastam még a könyvet, de a meditációt meghallgattam, és be kell vallanom, tetszett. Abban a biztos tudatban hagytam el az Égi Katedrálist, hogy jó úton járok. És ez jó nekem.
 Létköz meditáció

El kell, hogy mondjam, mélyen hiszek abban, nem egy életünk van. Biztosan nem, bár nincsenek bizonyítékaim. Sok könyvet olvastam már a témában, beszéltem olyannal is aki megjárta a túloldalt. Egyszerűen nem lehet, hogy az élet célja csak annyi legyen: megszületsz, pénzt szerzel, családot alapítasz, megbetegszel, meghalsz. Ha Isten csak ezt akarta volna, beéri az állatok teremtésével. Minek a szabad akarat, ha röpke hetven-nyolcvan év áll rendelkezésedre, ezalatt minden eldől, majd a világ végezetéig e hét évtized történései alapján pangsz egy pokol vagy menny nevű, végletesen egysíkú helyen? Azt hiszem, Isten ennél kissé nagyobb léptékben teremtett és teremt a mai napig. És ha így van, hát kell, hogy legyen tervünk, amivel ideérkezünk, és ott a szabad akarat, hogy eltérhessünk a tervtől vagy megvalósítsuk azt.

A színfalak mögött

Hat hétbe tellett, hogy végre megfogalmazzam, kiértékeljem a történteket úgy, hogy én is értsem. Nem véletlen, hogy még állambácsi szerint is elég hat hét közeli hozzátartozó elveszítésekor, azután mehet minden tovább.
Szóval: felfogtam végre, hogy nem az élet a lényeg ebben. Nem csak ez az egy életünk van, életek végtelen sorozata áll a rendelkezésünkre, hogy emlékezzünk arra, akik vagyunk valójában. És az élet még így is csak kis szelete az örökkévalóságnak, nem itt a lényeg, hanem két élet közt, a színfalak mögött.
Ott kapjuk meg az instrukciókat, hogyan játsszunk a következő részben. Végül minden, mindig kiegyenlítődik. Ami ma, most fáj, az végül aprócska állomás lesz, melyben felismertük önmagunkat, és vagy a javunkra fordítottuk-vagy nem. De még ez sem fontos, ha nem sikerült a javunkra fordítani, mert akkor jön másik helyzet, másik dráma amiben megkapjuk a lehetőséget. Végül mindenki eljut a tökéletességbe. Hosszabb-rövidebb utakon, kerülőkkel vagy egyenesen, de a végeredmény ugyanaz. Az az igazság, hogy nincs veszítenivalónk. Isten (felsőbb lélek, magasabb energia) ott vár minket minden darab végén, és a legvégén is. És még akkor is dönthetünk úgy, hogy az egészet elölről kezdjük. Azért teremtett meg minket, hogy általunk megtapasztalja Önmagát. És ez csodálatos. Bárhogy is lesz, végül minden kiegyenlítődik, mert a mindenség egységes. Minden EGY! Ez nem csak egy idézet Ákostól, nem csak egy jól hangzó frázis. Ez az IGAZSÁG! Mind egyek vagyunk, minden egy.
Ezért érzem most úgy, hogy az emléked nem fáj, de boldoggá tesz, hogy részem volt a csodában. A hiányod fájdalmát pedig béke írta felül. Tartoztunk egymásnak, és most kiegyenlítődött. A darabnak pedig korántsincs vége. Folytatódik, és végül minden rendben lesz.

Nem tudok lépést tartani!

Egyszerűen nem megy. Olvastam "szakértők" írásaiban, hogy magzati és csecsemőhalálkor a környezet "nem veszi olyan komolyan"a gyászt, de nem igen hittem el. És tapasztalom. Három hét elteltével vissza kéne térnem a normális életembe. Legalábbis voltak olyan reakciók, amiből ez jön le. De nekem még nem megy. Még csak most kéne megszületnie a kisfiamnak 15-én! Más vajon hogyan élte ezt túl?
Amúgy elég normális vagyok, tudok játszani, nevetni. Képes vagyok egész mondatokban társalogni felnőtt emberekkel. Csak, ha egyedül maradok, rögtön őt látom magam előtt. Rá gondolok. Vannak dolgok, amiket most  be kell fejeznem, mert még a halála előtt belekezdtem, és most nincs ami feltartson, nincs kire vigyázni, és ez nagyon nehéz. Folytatni ott, ahol abbahagytam, miközben minden megváltozott.

Nem a halál jelenti ebben a történetben a kihívást. Sosem voltunk rosszban, nem féltem tőle és nem féltettem azt sem aki meghalt. Valahogy velem született a tudás, hogy a halál nem létezik. Ami igazán tripla leszúrt rittberger, az a továbbélés. Nyolc hónapom volt rá, hogy kigondoljak-elképzeljek-megtervezzek mindent. De tényleg mindent. Már láttam magam előtt, amint befutott építészmérnökként, kockás ingben, kissé hosszú hajjal áll a naplementében élete szerelmével, miközben én a már kamasz unokáimmal töltöm ugyanazt a naplementét, valahol máshol. Azért eléggé beleéltem magam, hogy gyereket várok. És ezt az egészet fel kell dolgoznom, átalakítanom valami olyan formában, amitől az emlék megmarad, de a fájdalom enyhül. Nem egyszerű. Hiszen attól, hogy nem éltük meg valójában, én megéltem életünk minden percét. Bennem megvolt a teljes és tökéletes forgatókönyv.
Majd írnom kell újat.