"2007-ben egy január esti istentisztelet után egy fiatal anya odajött hozzám. A szeme könnyes volt.
-Én is elvesztettem egy gyermekemet-mesélte. - Halva született. A fia meg tudná esetleg mondani, hogy a mennyben van-e? Az asszonynak remegett a hangja, és láttam, hogy az egész teste reszket.
Jaj, Istenem, ki vagyok én, hogy erre a kérdésre válaszoljak?- futott át a fejemen. Colton azt mondta, hogy nagyon sok gyerek van a mennyben, de nem mehettem oda hozzá, és nem kérdezhettem meg, hogy ismeri-e ennek az asszonynak a fiát. De ezt az anyát sem hagyhattam a bánat mély kínjában vergődni. Ekkor egy hat-hétéves forma kisfiú jött oda, és megfogta az asszony szoknyáját. És abban a percben tudtam a választ.
-Hiszi-e asszonyom, hogy Isten szeret engem?- kérdeztem. Próbálta kipislogni a könnyeit.-Hát...igen.
-Elhiszi-e, hogy úgy szereti önt, ahogy engem?
-Igen. Igen, hiszem. -A kisfiára mutattam, aki mellette állt.
-Hiszi-e, hogy Isten úgy szereti az ön fiát, mint Coltont?- Nem felet azonnal, mert átgondolta a választ.
-Hát persze.
-Nos, ha hisz abban, hogy Isten annyira szereti Önt, mint engem, és hisz abban, hogy annyira szereti az ön élő fiát, mint az én élő fiamat, akkor nem gondolja, hogy az ön meg nem született gyermekét ugyanúgy szereti, ahogy az én meg nem született lányomat?
Az asszony remegése abbamaradt, és elmosolyodott.
-Így még sosem gondoltam erre!"
Ez a részlet Todd Burpo és Lynn Vincent Igazából Mennyország című könyvéből van. Én nem vagyok keresztény, és távol áll tőlem minden, ami a nyugati keresztény kultúrában jellemző: menny/pokol/eredendő bűn , ilyesmik. Elég szabad és sajátos a vallásom, vagyis inkább a hitem.
Nem azért írok mindig róla, mert csak ez tölti ki az életem. Távolról sem. Csak, mivel innen indult nálam a blogírás, ezt érzem leginkább ide illő témának. És mert nem szeretem már másokkal megbeszélni, beszéltem eleget, és beszélek is ritkán a közeli hozzámtartozókkal. De megválogatom, mert az idegeneket sokkolja ez a dolog, és vagy vájkálás, vagy meghátrálás lesz a beszélgetés vége. Vagy kitérne a kedves idegen a véres részletekre, vagy zavartan köhint és az időjárásról kezd beszélni. Akkor meg minek menjek bele egyáltalán?
Szóval, csak azt szeretném elmondani, hogy folyamatosan szembesülök vele, milyen nagy teher volt számomra a félelem, és mekkora megkönnyebbülés, hogy nem félek. Minden irányból, mindenféle spirituális és fizikai irányból árad felém a bizonyosság: Pötty jól van, jó helyen van és én is jól és jókor vagyok jó helyen. Talán furcsa, de HÁLÁS VAGYOK, amiért ez történt velem. Talán egész életemben nem tanultam volna ennyit, mint ez alatt az egy év alatt, ha minden átlagosan és megszokottan történik. Hihetetlen ez a szabadság. Ez az az érzés, hogy bármi is történjen, itt belül ragyogó fényesség és határtalan boldogság tölt el. Jaj, de giccses, és még csak ki sem fejezi amit valójában el akarok mondani... Szeretek élni, és jócskán megkönnyebbültem. És ez a fizikai valóság is, az elmúlt héthez képest két kilóval könnyebb vagyok :)
És új köszönésem is van:
Boldog Világvégét Mindenkinek!
