Egyszerűen nem megy. Olvastam "szakértők" írásaiban, hogy magzati és csecsemőhalálkor a környezet "nem veszi olyan komolyan"a gyászt, de nem igen hittem el. És tapasztalom. Három hét elteltével vissza kéne térnem a normális életembe. Legalábbis voltak olyan reakciók, amiből ez jön le. De nekem még nem megy. Még csak most kéne megszületnie a kisfiamnak 15-én! Más vajon hogyan élte ezt túl?
Amúgy elég normális vagyok, tudok játszani, nevetni. Képes vagyok egész mondatokban társalogni felnőtt emberekkel. Csak, ha egyedül maradok, rögtön őt látom magam előtt. Rá gondolok. Vannak dolgok, amiket most be kell fejeznem, mert még a halála előtt belekezdtem, és most nincs ami feltartson, nincs kire vigyázni, és ez nagyon nehéz. Folytatni ott, ahol abbahagytam, miközben minden megváltozott.
Nem a halál jelenti ebben a történetben a kihívást. Sosem voltunk rosszban, nem féltem tőle és nem féltettem azt sem aki meghalt. Valahogy velem született a tudás, hogy a halál nem létezik. Ami igazán tripla leszúrt rittberger, az a továbbélés. Nyolc hónapom volt rá, hogy kigondoljak-elképzeljek-megtervezzek mindent. De tényleg mindent. Már láttam magam előtt, amint befutott építészmérnökként, kockás ingben, kissé hosszú hajjal áll a naplementében élete szerelmével, miközben én a már kamasz unokáimmal töltöm ugyanazt a naplementét, valahol máshol. Azért eléggé beleéltem magam, hogy gyereket várok. És ezt az egészet fel kell dolgoznom, átalakítanom valami olyan formában, amitől az emlék megmarad, de a fájdalom enyhül. Nem egyszerű. Hiszen attól, hogy nem éltük meg valójában, én megéltem életünk minden percét. Bennem megvolt a teljes és tökéletes forgatókönyv.
Majd írnom kell újat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése