Pengeélen

Pengeélen siklom veled,
nem is tánc ez, vergődés csak.
De folytatom, mindig veled,
míg életünk majd elillan...
Hol egyikünk, hol a másik
csúszik lejjebb, odébb, visszább.
Mégis mindig élre állunk,
újra, újra visszamászunk.
Egy-egy szelet, tebelőled
egy-egy néha énbelőlem,
így rövidül karunk-lábunk
így nő nyomorúságunk...
Mert nyomorult élet ez így,
s mi önként nyomorultkodunk,
mert nem hisszük talán,
hogy másképp is tudunk.
Bízom benne , eljő a perc:
felébredünk, magunkba nézünk,
mélyen magunkba: ennél többet érünk!
Szeretlek... hát szerelem ez?
Béklyó s póráz, rögzít cseppnyi pengeélen!
Tíz éve veled, s mi sem változott
Higgyem még, hogy változni fog?

Kérlek, engedd el nyomorú szereped
S nem ragaszkodom én sem az enyémhez.
Ígérem, fogadom neked, szíj, béklyó s póráz
mind a pokolé lesz!
Késhegyünk lapjára fordul velünk
S változik ösvénnyé
mi keskeny
de épp elférünk ketten.
Szeretlek, s szabadon engedlek,
hogy táncunk felszabadult legyen.

Tovább tavaszodik

Én pedig folytatom az emlékezést.

Írnom kell a fájdalomról is. Az az érzés, amikor közlik veled: Baj van... nem él a baba. Mint egy korbácsütés. Egy képtelen, hasító, maró érzés, mintha szöges ostorral mellkason vágnának. Aztán a félelem és a remény keveredése, hogy hátha nem is igaz, hátha megszületik és felsír,... Istenem, Te képes vagy rá, Te háromnapos halottat is feltámasztottál, tedd meg, bizonyítsd  a csodát...

Egész éjjel a hasamat fogtam, meg a párom kezét. Folyamatosan folyt a könnyem. Két szülés is lezajlott közben, aztán reggel egy császármetszés. Mi egész éjjel csak lapultunk a sötétben, összebújva, rettegve-reménykedve. Suttogtam magamban: Pötty, Pötty, jelentkezz... de meg sem mozdult, nem hát, mert nem élt már. Minden tiszteletem a higgadt, profi szülőszobásoké. A doktornő, aki a közölte, hogy nem él, elviselte minden kitörésemet, ott enyhített a szabályokon, ahol tudott,csakhogy ne legyek egyedül, a párom akkor is velem lehetett ,amikor más nem tehette volna. Ott maradhatott egész éjjel az intenzív szülőszobán, és végig a vajúdás alatt. Csak a szülésnél ment ki, de jött is vissza, amint lehetett. Szülésznővel szültem, meg csecsemős nővérrel. Orvos a horizonton nem volt, de talán nem is baj. Ezek a csajok... köszönöm. Csodálatosak voltak, talán azért, mert ez egy különleges helyzet, talán azért, mert Ők különlegesek. Én az utóbbi mellett vagyok.

Teltek a napok, jöttek a látogatók, nem is maradtam sokáig bent, a harmadik napon jöttem haza. A fájdalom is jött velem. Percenként jutott eszembe: Baj van...nem él a baba. És minden alkalommal jött a korbács a mellkasomra.Szédültem, sírtam, nem ettem, nem tudtam egyedül maradni, de nem tudtam sehová sem menni. Jó nekem, jó családom van. Szeretlek benneteket. Velem voltatok minden alkalommal, ha szükség volt rá. Köszönöm.

Teltek a hetek, és egy nap a tükörben láttam egy beesett arcú, fakó szemű, érdektelen, lompos, fáradt, szürke nőt. Nem ismertem rám, és nem is tetszettem magamnak. Így a következő pár hét hullámzóbb lett, karácsonykor nagyon csúnyán szétcsaptam magam, némi alkohol segítségével,de- micsoda meglepetés- semmivel sem lett könnyebb. Szilveszterkor nem is ittam, csak játszottam és szerettem nagyon. Volt bennem valami furcsa babona, vagy mi: ha jó az átmenet az Újévbe, jó lesz az Újév is. Jónak kell lennie. Megérdemlem. Megérdemeljük. Nem volt még év, amiben ennyi temetés, baleset, veszteség lett volna a családunkban. Ezek után jönnie kell valami jónak is, de mindent meg kell tennünk, hogy a jó jó lehessen. Valami ilyesmi motoszkált bennem, és nagyon vigyáztam, hogy józan és szeretetteljes legyen az a nap, az este, és Újév napja. Sikerült. A párom kissé hiányolta a féktelen ereszdelahajamat-szilvesztert, de nem volt gáz, megértett ő is, minden úgy alakult, hogy az alapján elhiggyem : Ez az év más lesz.

De maradt a fájdalom. Ritkult, de nem enyhült. Ha lenne szerkezet, amivel mérni lehet a lélek fájdalmát, bizony nálam jócskán kileng akkoriban.

Mit tehettem volna? Megelégeltem. És megbeszéltem Istennel, hogy ne, ezt ne, így ne. Én értem a leckét, és hajlandó vagyok tanulni, de NE kelljen többé átélnem a kisfiam halálhírére adott összes testi és lelki reakciót, újra és újra, naponta többször, ébredéskor és elalváskor...SOHASEM. Azóta nem jelentkezett a szögeskorbács érzés, és én naponta többször megköszönöm. Van helyette valami fura, csöndes zsibbadás a szívem körül, és ennyi elég is. 

Mostmár mindig ott lesz, azt hiszem. Nem fojt, nem hasít vagy éget, nem mar, csak jelez. Csöndes kis jeladóján zümmögi: Van egy kisfiad, ne bánd, hogy nem lehet veled, attól még a Te fiad, csak szeresd...

Bagdi Bella: Hálás vagyok

Hálás vagyok Teneked

Azért ahogy szeretsz

Hálás vagyok mindazért

Amivé általad leszek...

Tavaszodik...

Tavaszodik, én pedig emlékezem. 2011.03.08-tól számoltuk a terhességemet... a fogamzás feltételezett időpontja 03.22. volt... Még sosem voltam olyan boldog.

Március 23-án jógaórán voltam, és egy nagyon mély, gyógyítónak szánt meditáción vettem részt. Képzeletben elmentem egy olyan orvosi központba, ahol egy szoba csak rám várt, ki volt írva a nevem is, ott kellett lefeküdnöm egy hatalmas ágyra. Aranyszínű ragyogás ölelt körül, és vártam, mi lesz ebből. Hatalmas meglepetés ért, tényleg nem én irányítottam: egyszer csak a fényből előtűnt a kisfiam, csak magamhoz kellett ölelni, és az enyém volt. Tökéletesen élethű látomás, épp ilyen lett aztán Ő.Egy baj volt, a meditáció végén a vezető beküldött egy szobába, és tudtam, hogy ott kell hagynom. Sírtam, és azt suttogtam: Kisfiam, visszajövök érted, szeretlek... Azután nagyon fájt, amikor kijöttünk a meditációból, és magamban üvöltöttem Istennek, vádlón és követelőn, nekem gyerek kell, BÁRMI ÁRON !!! Egy másodperc elteltével pedig sírtam, befelé, és megalázkodva alkudoztam Ővele, "nem, nem kell bármi áron, csak normális áron, csak úgy mint másnak, Istenem, ne..."
Hát megkaptam... azóta visszagombolyítottam a dolgokat, és biztos vagyok benne, hogy mindez összefügg. Minden az előre meghatározott TERV szerint alakult, és büszke vagyok rá, hogy eddig jól vettem az akadályokat. Minden boldogságom és a kisfiam iránt érzett szerelmem ellenére volt bennem valami, valami ott hátul, a szívem falán, egy sötét kis árny, valami ijesztő kis apróság, ami egy szemhunyásnyi időre sem tűnt el belőlem. Kb. olyan 8-10 hetes terhes lehettem, amikor egy délután szinte teljesen végigolvastam az angyalok szülei összes történetét. Nem igazán értettem ezt, hiszen felhőtlenül örülnöm kellett volna, mégis a szívemet facsargattam. És persze belegondoltam, ha ez velem történne meg, hát én biztosan nem élném túl, én nem, én sosem.
Hát de.
Mikor megszületik, gondoltam majd Kardos Horváth János dalával, a Földlakó-val fogadom. Egyfolytában ezt dúdoltam, és simogattam a hasamat. Ez egy gyönyörű dal, rémesen bosszantó klippel, de  nem nézni kell, hallgatni. Ehhez képest Eric Clapton Tears in heaven-je lett az a dal, amit hallgattam órákig, miután kijöttem a kórházból.
Folytatom még, de most nem bírom tovább...

EZ A MEGÚJULÁS!

Most nagyon felhúztam magam. Nem igazán foglalkozom a napipolitikával, mivel nem nézek tévét, és a többi médiumból is kiszűröm a nekem valót. Inkább olvasok és inkább könyvet. A minap azonban itt olvastam kevésbé sem szeretett kormányunk legújabb ötleteit az ország nyomorgatására, és nagyon felmérgeltek. Igazán DÜHÖS lettem, csupa nagybetűvel. Én sok mindent megértek, és el is fogadok, de ez már sok nekem. Romba dönteni az egészségügyet, a közlekedést :mi ez, ha nem nyíltszíni támadás a "pórnép" életének és emberi méltóságának utolsó morzsái ellen?! Nem vagyok politikus, sem elemző vagy bizottság, viszont ebben az országban élek. Azt hiszem, nem lehet azzal vádolni, hogy feltaláltam a spanyolviaszt, amikor azt gondolom: pénzhez jutni nem adóemelés/megszorítás/népszívatás útján lehet, hanem munka/termelés/eladás útján.

Most tegyünk félre minden kifogást, amit csak fel lehet hozni. Vegyük az alapokat: rengeteg parlagon hagyott földterületünk van. Az most mindegy, kié is pontosan, de van az országban elhagyott termőföld. Be lehetne vonni a gazdákat, a tulajdonosokat, a munkanélkülieket: összehozni a tőkét az eszközzel és az emberi erőforrással. A közmunka lehetne értelmes, hasznot termelő elfoglaltság, nem pedig megalázó időhúzás. Sokan szidják a közmunkásokat, hogy nem dolgoznak. Most őszintén? Ki az az (általam cseppet sem ) tisztelt kormánytagok közül, aki nem érezné megalázva magát, ha közmunkás bérért, havat lapátolva vagy kökényt irtva kellene eltartania a családját? És ne mondja nekem, hogy hát ő ennél jobb képességekkel rendelkezik, meg végzettsége van, ugyanis nem kötelező a végzettségnek megfelelő munkakört felajánlani... Ami viszont életrevaló, szerintem, támogatni a gazdákat meg vállalkozókat, hogy normális bérért foglalkoztassák azt, aki dolgozni akar. És ha valaki végképp nem jut munkához, hát legyen közmunka, de a mostani rendszerből süt, lángol, hogy direkt az emberi méltóság porrá zúzása a célja! MEGALÁZÓ! Még sosem volt ennyi munkaképes munkanélküli, ennyi használatra váró mégis kihalt gyárépület, istálló. Itt valami nagyon el van cseszve.

Ha az államháztartást egy normál család háztartásához hasonlítjuk, miként azt az iskolában is példázták: Apának van egy csomó dugipénze, a gyerekek mégis éheznek és lyukas cipőben járnak, anya meg folyton elhiszi apának, hogy majd legközelebb adni fog, csak most egy kicsit még bírja ki, mert muszáj. És azt is elhiszi anya, hogy apa azért veri és alázza, mert szereti, és ez fontos az ő fejlődése miatt.
Nos, apát el kéne küldeni elmegyógyintézetbe, anyát is pszichiáterek kezei közé ajánlom, a gyerekek meg időközben felnőttek, és megoldják!

Idegen Nő

A hétvégén találkoztam egy csaknem teljesen idegen nővel. Valahol mélyen rémlett, hogy már találkoztunk, de akkor nem volt ilyen rettenetes állapotban. Mindig is hormonvezérelt, kiszolgáltatott hárpiának tűnt, aki képes mindentől ordítani-csapkodni, vagy sírni. És egyre rosszabbul van. Tavaly óta nem találkoztunk, szinte el is feledtem létezését, és mondhatom, nem is hiányzott. Most azonban minden korábban ismert jelenetnél mélyebbre ment. Olyan szinten dagonyázott életem poklában, mint még soha. Sajnáltam. Számtalan bocsánatot kértem és kaptam a nevében. Akinek ilyen férfi van az oldalán, mint nekem, az ne merjen panaszkodni! Lehetne sokkal rosszabb, és mégis napról napra meglep: ez egyre jobb. Mármint életem férfija, és a vele való kapcsolatom... a nő pedig elment, szélvész sebesen, vihart és pusztulást hagyva maga után. Elszoktam tőle, és nem is számítottam rá, hogy jönni fog, de mostmár felkészültebb leszek. Huszonnyolc naponta várni fogom, mindaddig míg újra terhes nem leszek. Ő ugyanis a "megfogjönni"-hárpiám.

Hullámok közt

Néha azt hiszem, jól vagyok. Vannak rosszabb napok, és sokkal rosszabbak. Sosem leszek túl rajta?! Annyira szeretlek, hogy azt el sem tudom mondani. Értem én, hogy mi történt és miért, nagyon okos és bölcs tudok lenni. De annyira hiányzol, kisfiam. Olyan nagyon szenvedek, mikor megkérdezik, hogy vagy... hát létezik, hogy valaki még nem tudja, mi történt veled? Vagy csak kíváncsiak? Nem tudom. Tudom, Te nem mész sokra ezzel a nyávogással, amit itt produkálok napok óta. Biztos front van, vagy telihold. Nem, kedden volt telihold. Kiábrándult és fáradt vagyok. Nem találom a helyem. Nehéz énnek lenni mostanában. Nem biztos, hogy jó úton járok, ráadásul amihez nem gyáván állok hozzá, ahhoz lustán. Szánalmas az összkép, na. De ha már leírtam, legalább szembesülök vele... és talán változtatok rajta. Esetleg. Kezd újra elnyelni a pokol, pedig azt hittem, már bezárult mögöttem. Lehet, hogy lengőajtós.

Memento mori!

Emlékezz a halálra, emlékezz a holtakra.....

Egyházi iskolába jártam, sokat emlegetett mondat volt.Ennek ellenére nem foglalkoztam vele, nem ért fel kamasz lelkemhez sem mélysége, sem igazsága. Mostanában annál inkább szembeötlik, milyen vakon hiszünk földi életünk örökös voltában. Légy tisztában mulandóságoddal, ezt jelenti számomra. Tudd, milyen törékeny az élet, és bánj vele ennek megfelelően. Mert bár minden Földre szállásunkkor új esélyt kapunk, mennyivel gyorsabb és hasznosabb lenne fejlődésünk, ha tisztában lennénk életünk értékével. Képzeld el, ha mindenki úgy élne, mint az amerikás katasztrófafilmekben a boldog végkifejlet előtt: Nincs rasszizmus, nincs osztálykülönbség, nincs önzés, mert minek önzzünk az utolsó órán? De ha utolsó óránkon tudunk elfogadóak, nagylelkűek és TISZTÁK lenni, csak úgy miért nem? Elgondolkodtató, mindenesetre. Senki sem lehetne a másik fölött, mert mindenki tisztában lenne saját értékével, és nem igényelné, hogy (meg)vezessék. Senki sem lenne gazdagabb, mert mindenkinek jutna elég. Miért tartanánk meg több bármit, mint amire szükségünk van, ha egyszer nincs rá szükség? Ha holnap is ott lesz, ha másnak is kell és jut is elég? Nem igaz?! Talán sokak szerint nem ez a gyors meggazdagodás útja, szerintem igen. Mert csak azt viszem magammal, amit szívem-lelkem őriz...