Tovább tavaszodik

Én pedig folytatom az emlékezést.

Írnom kell a fájdalomról is. Az az érzés, amikor közlik veled: Baj van... nem él a baba. Mint egy korbácsütés. Egy képtelen, hasító, maró érzés, mintha szöges ostorral mellkason vágnának. Aztán a félelem és a remény keveredése, hogy hátha nem is igaz, hátha megszületik és felsír,... Istenem, Te képes vagy rá, Te háromnapos halottat is feltámasztottál, tedd meg, bizonyítsd  a csodát...

Egész éjjel a hasamat fogtam, meg a párom kezét. Folyamatosan folyt a könnyem. Két szülés is lezajlott közben, aztán reggel egy császármetszés. Mi egész éjjel csak lapultunk a sötétben, összebújva, rettegve-reménykedve. Suttogtam magamban: Pötty, Pötty, jelentkezz... de meg sem mozdult, nem hát, mert nem élt már. Minden tiszteletem a higgadt, profi szülőszobásoké. A doktornő, aki a közölte, hogy nem él, elviselte minden kitörésemet, ott enyhített a szabályokon, ahol tudott,csakhogy ne legyek egyedül, a párom akkor is velem lehetett ,amikor más nem tehette volna. Ott maradhatott egész éjjel az intenzív szülőszobán, és végig a vajúdás alatt. Csak a szülésnél ment ki, de jött is vissza, amint lehetett. Szülésznővel szültem, meg csecsemős nővérrel. Orvos a horizonton nem volt, de talán nem is baj. Ezek a csajok... köszönöm. Csodálatosak voltak, talán azért, mert ez egy különleges helyzet, talán azért, mert Ők különlegesek. Én az utóbbi mellett vagyok.

Teltek a napok, jöttek a látogatók, nem is maradtam sokáig bent, a harmadik napon jöttem haza. A fájdalom is jött velem. Percenként jutott eszembe: Baj van...nem él a baba. És minden alkalommal jött a korbács a mellkasomra.Szédültem, sírtam, nem ettem, nem tudtam egyedül maradni, de nem tudtam sehová sem menni. Jó nekem, jó családom van. Szeretlek benneteket. Velem voltatok minden alkalommal, ha szükség volt rá. Köszönöm.

Teltek a hetek, és egy nap a tükörben láttam egy beesett arcú, fakó szemű, érdektelen, lompos, fáradt, szürke nőt. Nem ismertem rám, és nem is tetszettem magamnak. Így a következő pár hét hullámzóbb lett, karácsonykor nagyon csúnyán szétcsaptam magam, némi alkohol segítségével,de- micsoda meglepetés- semmivel sem lett könnyebb. Szilveszterkor nem is ittam, csak játszottam és szerettem nagyon. Volt bennem valami furcsa babona, vagy mi: ha jó az átmenet az Újévbe, jó lesz az Újév is. Jónak kell lennie. Megérdemlem. Megérdemeljük. Nem volt még év, amiben ennyi temetés, baleset, veszteség lett volna a családunkban. Ezek után jönnie kell valami jónak is, de mindent meg kell tennünk, hogy a jó jó lehessen. Valami ilyesmi motoszkált bennem, és nagyon vigyáztam, hogy józan és szeretetteljes legyen az a nap, az este, és Újév napja. Sikerült. A párom kissé hiányolta a féktelen ereszdelahajamat-szilvesztert, de nem volt gáz, megértett ő is, minden úgy alakult, hogy az alapján elhiggyem : Ez az év más lesz.

De maradt a fájdalom. Ritkult, de nem enyhült. Ha lenne szerkezet, amivel mérni lehet a lélek fájdalmát, bizony nálam jócskán kileng akkoriban.

Mit tehettem volna? Megelégeltem. És megbeszéltem Istennel, hogy ne, ezt ne, így ne. Én értem a leckét, és hajlandó vagyok tanulni, de NE kelljen többé átélnem a kisfiam halálhírére adott összes testi és lelki reakciót, újra és újra, naponta többször, ébredéskor és elalváskor...SOHASEM. Azóta nem jelentkezett a szögeskorbács érzés, és én naponta többször megköszönöm. Van helyette valami fura, csöndes zsibbadás a szívem körül, és ennyi elég is. 

Mostmár mindig ott lesz, azt hiszem. Nem fojt, nem hasít vagy éget, nem mar, csak jelez. Csöndes kis jeladóján zümmögi: Van egy kisfiad, ne bánd, hogy nem lehet veled, attól még a Te fiad, csak szeresd...

Bagdi Bella: Hálás vagyok

Hálás vagyok Teneked

Azért ahogy szeretsz

Hálás vagyok mindazért

Amivé általad leszek...