Keveset írok, igen. Ez nem azért van, mert nincs mondanivalóm. Azért, mert nem találom a megfelelő közlésformát. Azért, mert nem találom a megfelelő fórumot. Jobb híján magamban fogalmazok terjengős világmegváltásokat. Ezzel viszont nem jutok sehová. Néha ide írok pár titokzatos mondatot, ám még mindig nem vagyok előrébb.
Pszichológushoz járok. Nem volt rossz döntés, sőt, határozottan jó döntés volt :) Heti egyszer, egy óra. Most nem csináltam meg semmit abból,amit a múlt héten kért tőlem. A tettek szintjén elakadtam. De miért?! Csak fel kéne hívnom ezt, vagy azt. Csak el kéne olvasnom pár oldalt. ÉS ÉN NEM CSINÁLTAM SEMMIT. Lükőke. Lüke vagyok. Kergetek pár ábrándot, de azt is csak gondolatban. Nem teszek semmit. Semmit. Hazamegyek és nem csinálok semmit. Nem takarítok, nem főzök. Olvasok, filmet nézek, lógok az idő peremén és várom, mikor mehetek aludni. De miért?! És nem vagyok depressziós, ez teljesen biztos. Csak lusta, gyáva és lükőke. És mindegyre széles mosolyra húzódik a szám, ahogy ostorozom magam. Mert mindez nem igaz egészen. Nagyon is aktív elmeéletet élek. Magam, magamban. Mit nekem emberiség?! Jól megvagyok egyedül is. Ha ez így működne. De nem működik. Szóval marad az, hogy nyitok a külvilág felé, kapcsolatépítek, és belevágok. Hogy ne fájjon annyira, ha kinyitom a szemem. Mert most fáj.
Tőlünk két utcányira gyerekgyilkosság történt. A 21.században, Európában aranyos drogos fiatalok agyonverték a fiukat. Hát, többek közt ezért fáj. Kell egy hely, kell egy csapat, kell egy egyesület, amiben részt vállalva nem a "hogyan ba**unk el Uniós pályázati pénzeket?" projektet erősítenénk, hanem tényleg TENNÉNK IS VALAMIT. Erről beszélgetünk a barátnőmmel másfél éve. Pont az a környék, pont ezek az emberek a célcsoport, elméletben. ÉS NEM TETTÜNK SEMMIT. DE MÉGIS MIRE VÁRTUNK??? Patópálságunk közvetett következménye is ez a halott kisbaba. Nem is az ráz meg, hogy meghalt egy gyerek. Valahogy ezt tudom kezelni, mármint a halált. És bár a gyermek az SZENT, a halált meg értem, szóval ezt helyre tudom tenni. Ami megráz, az a reakció. Ahogy Erőss Zsolttal kapcsolatban a "tízmillió hegymászó országa" lettünk (Vujity Tvrtko) , úgy ezzel meg a "tízmillió tökéletes szülő országa". Mindenkinek van véleménye. Mindenki tudja, mit hibázott el a gyámügy, a családsegítő, a védőnői szolgálat. Az ország, Viktor, a cigány nép úgy ahogy van. Csakhogy, amiről nem beszél senki: AZ A SZEMÉLYES FELELŐSSÉG!
Személyes felelősségről beszélek, nem társadalmi, néposztálybeli, utcabeli, családi vagy bármilyen kollektív felelősségről. Személyesen ÉN, TE, mit teszünk, hogy ne történjenek tragédiák? Mert a kényelmes fotelből, klaviatúrán keresztül ítélkezni marha könnyű ám. De ha kimegyek az utcára, mit teszek. Ha belerúg a kutyájába? Ha ad egy sallert a gyerekének? Ha hatan felgyújtanak egy benzinnel lelocsolt hajléktalant? És most lehet erre azt reagálni, hogy túlzásokba esem. Hát nem, kedves olvasó, az élet esik túlzásokba.
Mindennek oka van, és minden összefügg mindennel. És az élet nagy szőttesét nem lehet megítélni apró részletekből. DE a körforgás ismerete, a karma törvényének ismerete nem jogosít fel arra, hogy kívülállóként, hátradőlve figyeljek. Mert ha a szemem láttára gyengét bántalmaznak, mellé kell állnom. Ha tudok róla, és nem teszek semmit, nem vagyok jobb, mint a tehetetlen és valljuk be, töketlen állami gépezet. Vagy mint a monitoron harsogó fotelhősök. Felelős vagyok. A tudatlanság, az felmentene. Ha salátaként vegetálnék, semmilyen felelősségem nem lenne. De gondolkodom, mint fentebb leírtam, túl sokat is. Ám ha ismerem a problémát, azzal a probléma még nincs megoldva. Most tehát kikapcsolom a gépet, felkelek a fotelből, és elindulok. Nem, még nem tenni, csak beszélni róla. Olyanokkal, akikkel tehetek is valamit.
Nehéz ez. Én még nem voltam olyan helyzetben, hogy láttam volna, ahogy épp bántanak valakit, ezért csak elvben mondhatom, hogy próbálnék segíteni. Jelen állás szerint a legtöbb, amit tehetek, hogy innen, a kényelmes karosszékből nem tudok mindent jobban. Véleményem persze van, de nem állok oda minden témához szájkaratézni. Már ezzel is többet teszek szerintem, mint sok honfitársam.
VálaszTörlésTegnap olvastam, hogy Kínában egy társasház lakói hívták ki a mentőket, hogy csecsemősírást hallanak valahonnan. A csatornában találták meg a picit, teljesen beszorulva egy 10cm átmérőjű csőbe. Csövestől vitték be a kórházba, lefejtették róla, és csodával határos módon megmenekült a pici. És tudom, hogy ott büntető adó van a második gyerekért, és hogy a lányok nem kellenek, de akkor is... csatornába? A legtöbben csak azon szörnyülködnek ilyenkor, hogy hogyan lehet ilyet tenni, nekem meg az járt a fejemben: Te jó ég! Milyen karmája lehetett ennek a kis szerencsétlennek, hogy ilyen durva indítást vállalt be...
És amellett, hogy mindenkinek segíteni kell, akinek tudunk, szerintem azt is el kell fogadni, hogy sokaknak nem tudunk. Sehogyan. Mert a karma nem fogja engedni.
Igaz, hát persze, hogy igaz. Nem is akarok mindenkinek segíteni. Ahogy megfelelni sem akarok mindenkinek. Csak magamnak. Nálam ez a segítési mánia nem azonos a szereplési vággyal. Mostanra már elég jól begyakoroltam a praxisban, hogy "Oké, felnőtt ember vagy! Én elmondtam, mit lehetne tenni, de a Te döntésed, hogy élsz-e ezzel a lehetőséggel." Nekem nem az a bajom most, hogy mindenki az én megmentői alkatomra vár, dehogy. Az a bajom, magammal, hogy hatalmas szájhős tudok lenni, sőt, még az sem, inkább világmegváltó gondolathős. Miközben tétlenül várok a nem is tudom mire... Tettre fel!
TörlésÉs igen, MINDENKINEK a saját karmája, a saját feladata. Ebbe nem lehet beleszólni. De bízom benne, hogy senkit nem hátráltatok majd az életfeladata elvégzésében azzal, ha megpróbálom megszelídíteni a környékünkön lobogó erkölcsöket és indulatokat. Tudod, nálunk egyenes ágon öröklődik a droghasználat és a prostitúció. Mármint nálunk, a mi városunkban. Nem valami bigott szektára gondolok, nekem mindegy, hogy miből élnek. De ami itt családi élet címén megy, az tarthatatlan. Nem is megmenteni akarjuk őket, inkább csak megmutatni, hogy van más út is. Szelíd szeretet, női energiák felébresztése, ilyesmi.
Őszintén szólva elképzelésem sincs, milyen lehet ilyen helyen lakni. Gyerekkoromban közel volt hozzánk a gettó, és oda jártam általános iskolába, de akkoriban azért még más volt. Akkor még csak cigi volt és pia, meg persze agresszió, de minket nem bántottak, mert minden nap láttak. Kvázi közéjük tartoztunk. Viszont évekkel később egyszer arra akartam sétálni, és már az első útszakasz után visszamenekültem, mert már nem voltam ismerős, és bizony már másként fogadtak. Rossz érzés volt, mert előtte nem volt bennem félelem, aztán lett.
TörlésA prostitúció persze akkoriban is ment, de mintha más léptékek lettek volna. És még ha körülöttem éltek is ezek az emberek, semmi közöm nem volt hozzájuk. Igaz, hogy oda jártam suliba, de az úgy nézett ki, hogy volt egy tesi tagozat, egy matek tagozat, és a maradék két osztály volt gyakorlatilag a roma tagozat. Én matekos voltam, szünetekben láttam ugyan az évfolyamtársaimat, de sokuknak még a nevét sem tudtam. Más életünk volt, más problémáink, és egyáltalán nem folytunk bele egymás életébe. Ezért mondom, hogy elképzelésem sincs, milyen lehet úgy élni közöttük, hogy közöd van hozzá, hogy az életed része. Éppen ezért nyilván megítélni sem tudom, hogy mi a realitása annak, hogy a segítő szándék valódi segítséggé alakuljon. Mindenesetre az elvekkel egyetértek, és nagyon drukkolok! Meg picit féltelek, de csak csendben. :)
Realitás? Rövid távon semmi. Hosszabb távon valamennyi, majd a halálunk után meg esetleg előléptetnek valamiből valamivé :P
TörlésDe komolyan szólva, megalakultunk, és megteszünk mindent. A többit később. Köszönjük a drukkolást, az egyetértést, a féltést. Nem eshet bajunk. :)