Életjel

Élek még, és remekül vagyok.
Levizsgáztunk, önkéntes tűzoltó lettem, tíz társammal együtt :) Igazán jól sikerült vizsga volt, bár nem voltak nagyok az elvárások velünk szemben... Na mindegy, megvan, és ez a fontos. A fiúkat küldik tovább mindenféle képesítő vizsgákra, mert a fiúk lesznek az "igazi beavatkozók". Halálosan komolyan elhangzott a következő mondat egy önkéntes tűzoltóparancsnok szájából: "... a lányok inkább főzzenek kávét és gondoskodjanak szendvicsekről, ha elhúzódik a beavatkozás!" Hát kab'be. Ketten vagyunk lányok, és fel is lázadtunk volna rendesen, ha...  Ha nem derül ki a következő megbeszélésen, hogy K. mehet parancsnoki képzésre, mert parancsnok az lehet lány. Én meg mehetek mentős szakápolói képzésre, ami szakmailag nagyon sokat jelent nekem :) Szóval pofa be részemről, és főzöm a kávét, ha kell, literszám!
Van polgárőr igazolványom is, ez kellett a tűzoltó egyesületi tagsághoz. Pont úgy nézek ki azon a képen, mint egy helyes retardált négyéves. Én nem értem, ezek ott az okmányirodában, nem tudnak normális emberi képeket készíteni? Mert szerintem nem csak az én fejemből hozzák ki rendszeresen a legrosszabbat, inkább tűnik globálisnak a probléma.
Jaj, keltettem csirkét, 35 darab lett, mind gyönyörű, külön-külön egyéniség. Van borzas tollas, lófejű, gatyás, teleportáló, dagi, pici, pettyes, cuki... én nem is tudom mi lesz velem, amikor fazékérettek lesznek. Szerintem komoly lelki válságban leszek. Meg kellene ritkítani a tavalyi állományt is, mert ugye azt úgy szokás. Csakhogy én inkább Pitét, a kakast is elajándékoztam. Olyan gazdája lesz, akinél még csak végelgyengülésben múlt ki kakas, nem szokta levágni. És még így is maradt kettő, akit nem szívesen ennék meg, és a tyúkjaim, akiket névről ismerek. Komoly dilemma, s mindeközben a családom komplett idiótának tart, merthogy a tyúk az azért van, hogy tojjon, és hogy megegyük. De ha egyszer annyira szeretem őket. Élve :)
És idén először pulykát is nevelek, egy hetes korukban vettem őket. Csalános-zöldhagymás főtt tojást esznek, meg egy kis tápot, kukoricát. Híznak, mint a gomba. Ezt próbálom belekódolni az agyamba, hogy öt pulyka szinte fedezi a család húsigényét, és nem dísznek tartjuk. Komoly ráfizetés lenne, ha nem engedném levágni őket. De addig még sok időm van megbarátkozni a gondolattal, szóval rajta leszek a témán.
A kertem pedig meseszép, legalábbis nekem. Minden kibújt, vagy bújik, zöldül, sarjad. Szeretem. Volt ez az indokolatlan áprilisi tél, de nem ártott semminek, ami már a földben volt. Annyiban csak, hogy a sok eső úgy ledöngölte a kertet, hogy csákánnyal kellett megkapálni :) Ez viszont inkább volt vicces, mint kínos. Azt mondta a zember, hogy ha olyan, mint a beton, úgy is kell bánni vele. Igaza volt. Ja, és minden áprilisi zivatar ellenére most heti kétszer meg kell öntöznöm mindent. Azért nem gyakrabban, mert ha nagyon elkapatom a növényeket, akkor mi lesz velük augusztusban? Naponta locsolok? Az kizárt. Még a virágokkal vagyok bajban, ők nem szépek. Van pár tő, ami minden gondoskodásom ellenére életben maradt tavalyról, de inkább csak vegetálnak. A meténg az egyetlen, amiben nem tudtam kárt tenni, ő valóban gyönyörű. De hogy a többiekkel mi lesz? Az idén se nyerek kertszépségversenyt, az lesz.
A zemberrel próbálunk zöld ágra vergődni, de nem nagyon akar semmi kialakulni ebből a mi kapcsolatunkból. Nem is tudom, hogy mit akarok, vagy mit tegyek. Most leginkább hátradőltem, és hagyom, történjen, aminek meg kell történnie. Ha meg nem történik semmi, nos, néha az is jó. Időt lehet nyerni vele egy kicsit. Valamire. Valameddig.
Így visszaolvasva, nem látszik ki a soraim közül, mennyire jól is vagyok. Ma rám is szóltak már ketten, hogy legyek szíves mosolyogni. Vajon igazi belső béke az, ami nem ül ki az arcomra? Az írásomra? Vagy csak olyan önáltatásszerű menekülés? Nem tudom, de azt hiszem, nekem most jó. Kicsit langyos, kicsit lusta, kicsit zárkózott lettem. Kerülöm az embereket, mert most egyedül jó. Szóval türelem.