Van az úgy, hogy rátalálsz valamire, amiről kiderül számodra, hogy csodálatos. Mit csodálatos? Fergetegesen, fantasztikusan tökéletes. A non plusz ultra! Ez lehet eszköz, tárgy, személy, esemény, kaland... bármi. S mivel hajlamos vagy hinni a csodákban, hát hatalmas lendülettel túlmisztifikálod a dolgot. S óhatatlanul eljön a perc, amikor ráébredsz, a csoda csak a Te világodban létezett. Az adott dolog, személy, esemény teljesen hétköznapi. Önmagában lehet persze csodálatos, de nincs benne semmi világrengető, az csak neked volt, lekopott, elmúlt. Igen ám, de az inga kileng a másik irányba is, szóval megéled azt is, hogy a fantasztikusnak hitt bárakármit egyszerre a hétköznapinál is rosszabbnak, silánynak, ellenszenvesnek találod. Majd egyszerre csak ez is elmúlik, s ott marad az adott dolog, önmagában. Tisztán, mentesen minden ráaggatott misztikumtól és árnyéktól. Az inga megszűnik inogni.
És akkor, miután benned lecsendesedett a lelkesedés lángja és a harag vihara, megnyugszol. Látod a folyamatot, mely során túl- majd alul-értékelted a valamit. És felismered a pontot, amikor megszűntél mást látni benne, mint ami valójában. Elkezded megismerni. Elkezdesz vele kapcsolatban élni és élni hagyni, elvárás nélkül. Ez a szeretet. Ez az elfogadás. Ez a SZABADSÁG!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése