A tudatos fuldoklás művészete

Jó régen írtam. Az történt, hogy a barátnőm, aki akkor tudta meg, hogy babát vár, amikor mi elveszítettük Pöttyet, most megszülte Mátét. Nos, nem volt valami váratlan ez a fordulat, a terhességeknek többnyire ez a vége, szülés-születés. Mégis. Az, hogy visszatért az allergiás asztmám egyértelmű jelzés a számomra. Valami lapul még ott a mélyben.
Tizenhat évesen, édesapám halálakor lettem asztmás. Mindig is penge voltam a saját lelkiéletemből. Akkor is hideg fejjel tisztában voltam vele, csak azért fuldoklom, mert nincs ki figyeljen rám. Tudtam, hogy belül is kereshetném a megoldást, sőt, jobbára csak belül. De milyen isteni finom érzés az, amikor fuldokolsz, hörögsz és érdeklődő arccal állnak körülötted, megölelnek, vizet hoznak és orvoshoz kísérgetnek. Az orvosnál pedig elvégzik a hatszázadik vizsgálatot, örök felmentést adnak tornából, egy gonddal kevesebb, és amíg csak lehet, ezt az adut kihasználhatod, nem igaz?
Most viszont észrevétlenül kezdődött. Máté megszületett délelőtt kilenckor, én befulladtam este tizenegykor. Halálfélelmem volt. Persze, csak annyira, hogy tisztázzam magamban, nem félek, nincs mitől, de mivel itt még vannak céljaim, elő kéne szedni valami maradék Ventolint vagy bárakármit, ami segít lélegezni.
Két hete nem aludtam, nem kaptam levegőt. Most már jobb, Mátét is meglátogattam háromszor, nagykanállal adagolva orvosság egy ilyen kis manó. Szeretem Őt és az anyukáját is, és belepillantva a mindennapokba már nem fáj annyira. Az első gondolatom az volt amikor megszületett:
-K. megszülte az ÉN fiamat! Nem igazság! Nekem járt volna hamarabb! Nekem járt volna!
És most együtt vannak, nem boldogok, csupa görcs és félelem a kapcsolatuk, persze csak anya részéről, mert a baba még nem görcsöl és fél... illetve dehogynem. Hasfájós, nemalvós, hisztis, pedig csak újszülött. Picike. Nem szokásom irigynek lenni, itt is csak pillanatokig tartott, majd továbbállt eme dögletes érzelem. Máté papája ugyanis "aranyifjú", Máté már a harmadik a szertehagyott gyermekek sorában. K. barátnőm minden mozdultra retteg, fél, szívrohamot kap. A nővére segít, ahol tud, de az önbizalmát nem adhatja vissza, elvégre a nevében is benne van : ÖNbizalom, bizony-bizony, belülről jön, önmagától.
Szóval a végső következtetés: Az élet nem fenékig citromos tejszínhab, és mielőtt bárkit is elkezdenék irigyelni, és mielőtt belefulladnék a sóvárgással vegyes irigységbe, eszembe idézem két kedvenc közhelyemet:
-Isten nem ver bottal! (Ez a kedvenc közhelyem a Karma törvényét, az egyensúly szigorú igazságosságát sűríti magába, s bár vaskalaposan hangzik, számomra regényeket jelent, telis-tele élettel és értelemmel.)
-Mindenkinek megvan a maga keresztje! (És mielőtt bárkit is elkezdenék irigyelni...)


Összességében elégedett vagyok magammal, két hét alatt kimásztam nagyjából az asztmából. Illetve az asztma képében jelentkező válságból. Nem volt egyszerű, gondolkodni kellett és hagyni a nagy felismeréseket, hogy átjárják a lelkem, de persze megérte. Derűm a régi, fogytam megint, már két méretnél tartok ami naponta többször jelentkező heves bókolási rohamokat vált ki közeli s távoli környezetemből, hajrá!