Két nagy horderejű dologban fejtettem ki mostanában a kreatív, teremtő energiáimat:
Az egyik egy tankönyv szerinti, tökéletes isiász. A bal lábam végig égett és zsibbadt az ülőideg mentén egy hónapig. Tegye fel a kezét, aki nem tudja, hol van a külső talpélen az ülőideg végződése! Ó, Uram, Ön, igen Ön ott hátul, nos Ön egy szerencsés ember :) Akinek volt már isiásza, az most együtt érez velem. Mikor egy amúgy feltűnésmentes kis köhintésre is azt érzed, hogy rángatja a kettőhúsz a lábad, talptól keresztcsontig, na, ez az. Nagy ügyesen kielemeztem a napokban, hogy beépítettem a szavamjárásába, hogy "az idegeimre megy"... Gratulálok, ügyes vagyok nagyon. Szóval meg van a megfejtés, lehet javulni, javítani. Egyre jobban vagyok, ez igaz. Folyamatosan mantrázom, hogy elfogadom. Elfogadom magam, anyámat(!), a helyzeteket. Anyósom beteg, Chron-beteg. Megoperálták egy hónapja, majd 10 napot volt kórházban, azóta nálunk van. Elfogadom. Kicsit "autista" vagyok. Vagy inkább antiszociális. Nehezen viselem, hogy gondoskodnom kell róla. Vagyis nem kell, mert vállaltam. Csak meggyőződésem, hogy nekem ez nehéz. Pedig nem is nehéz, szinte élvezem, olyan magasztos, női titkos dolgok is vannak, és tök jól megvagyunk. Csak az énem egy kis berögzött, emberellenes része még meg van róla győződve, hogy alkalmatlan vagyok az együttélésre magamon és a páromon kívül mással is. Pedig nem, tök jól megvagyunk, és ez az esetek nagy részében rajta múlik. Alkalmazkodik hozzánk, csendes. Nem valami szófogadó beteg, de elég jó a természete. Hét gyereket nevelt fel, mindig nagy közösségben élt, neki ez a természetes. Én ugyan ápolónő vagyok, és lelkesen ápolok is, de csak munkaidőben. Ragaszkodom a magányomhoz, ami eddig nem is volt probléma. Igazából most sincs probléma, csak valami hülye megfelelni vágyás bennem, ami egészen alaptalan... Anyám meg úgy jön az isiászomhoz, hogy a legtöbb "idegbajom" vele kapcsolatos. De miért? Miért húzom fel magam lényegtelen és felesleges dolgokon? És csak neki nem engedem, hogy tökéletlen lehessen. Bárki tökéletlenségét elnézem pedig, tőle miért várok el lehetetlent?
Mindegy, szóval jobban vagyok, már alig sántítok felállásnál, húsz méter séta után pedig nem is érzem. Elfogadom, elfogadlak. Szeretlek.
A másik nagy horderejű dolog a mézes zserbó :) Képes voltam önállóan (a 800 sütis receptkönyv segítségével) létrehozni, mit létrehozni, megteremteni egy finom, és majdnem szép mézes zserbót! Majdnem szép, mert itt-ott több lett a krém, vékony a csokimáz, meg mittomén, de Istenien, felségesen finom volt. Mivel idén nem termett barack, csipkebogyó lekvár került a közepébe, és utólag is remek ötletnek találom. Valami mennyei finom volt. Elfogyott, hamarabb, mint anyukám flódnija, pedig ez nagy dolog, eddig az volt a sikerlistás karácsonyi süti. És hogy miért ekkora dolog egy tepsi mézes zserbó? Én kelt tésztában eléggé otthon érzem magam, piskótában is. Több három emeletes tortát is megalkottam már, nem egyszer segítség nélkül. De ezekben a finom, alkalmi sütikben nincs jártasságom. Kétszer sütöttem zserbót életemben, még soha semmi linzert, vagy valami túrósat, a csokimáz pedig teljesen és tökéletesen kimaradt a konyhai műveltségemből. Vállon is veregettem magam.
Utóirat: Majd elmentem dolgozni, és Cirmos Cica, aki a rendelőben takarít, mézes zserbóval várt. Diadalmenet lefújva, harsonák vissza, a zászlókat tépje le valami szél... A Cirmos Cica zserbója, na az a valami. Szép is volt, és ezerszermilliószor finomabb, mint az én kotyvalékom :) Éljenek az évek, meg a rutin :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése