Engedd el!

November óta fáj a nyakam. Nem is kérdeztem sosem, miért fáj? Inkább csak azt, miért fáj MÉG? Hát igen. Még mindig fáj. Voltam kineziológusnál, az elfojtott félelem és fenyegetettség-érzést találtuk, ami igaz is lehet. Oldottuk is,  de azt mondta, még legalább két alkalom csak a nyakfájásra... Legyen csak két alakalom, és elégedett leszek. A kinez után elmentünk egy Esszénus szertartásra, ami nem igazán kötött le, mert csak a kinez-oldáson járt az agyam. Lehetett kérni Istentől, és én azt kértem, segítsen végre letenni ezt a félelmet és fájdalmat. Majd volt Szentlélek általi gyógyítás, eközben csak SZERETETET éreztem, de azt így, nagybetűsen. Hazafelé azt is mondta az, aki a szertartást vezette, hogy ez az energia még sokáig hatni fog rám, csak figyeljek.

Hát figyelek. A probléma végül is az, hogy nem tudtam elengedni őt igazán, mélyen. Ragaszkodtam hozzá és tetszelegtem magamnak szánalmas szerepekben. A legtöbbet használt szerepeim a "bűntudat" és az "áldozat" témakörébe tartoznak. Ezt aztán lehet csavarni, tupírozni, kitartott volna bármeddig.

Pénteken egy távoli és ismerősöm halott babát szült. Nem a barátom, nincs közöm hozzá, mégis megszakad a szívem, ha rá gondolok. Tisztában vagyok vele, hogy mindenki maga választja a sorsát, a nagy fordulókat mindenképp, mégis fájdalmas volt belegondolni, hogy megint megtörtént. Hogy nem az én fiam volt az utolsó, hogy mindenkinek egyenként kell megjárni a poklot. Az emberiség fejlettnek, civilizáltnak mondja magát, miközben olyan primitív problémákat sem tudunk megoldani mint az éhezés? Hát hogy is várhatom én el, hogy legyen elég egy pokol, s okuljunk belőle kollektíve?! Persze, értem én az egyéni fejlődést, annak menete és célja van, de miért ne hihetnék abban is, hogy majd eljön az a világ, amiben elég lesz elmondanom a lányomnak, mire tanított meg a gyermekem halála, és ő meg is érti, nem kell átélnie. És ezt követi egy olyan világ, amiben elég lesz, hogy mi átéltük, a tapasztalat benne lesz a kollektív tudatban, és nem lesz rá szükség, hogy bárki megtapasztalja személyesen. Talán nincs sok értelme ennek az egész gondolatnak.

Mindenesetre ma végső búcsút vettem a kisfiamtól. Talán a szentlélek hatása, talán a kineziológiáé, talán úgy állnak a csillagok: Ma hívtam Őt utoljára. Ma elbúcsúztam tőle, átadtam neki mindent. Minden fájdalmamat, mert már nem bírtam tovább cipelni. Mindösszes bűntudatom, hiszen semmi szükségem rá tovább. A félelmeim. A lelkembe égett képeket, melyeken őt láttam különböző korokban és helyzetekben. Életünk, meg nem élt életünk filmjét. Összecsomagoltam neki, útravalóul megkapta szívem egy darabját, örök szeretetem és végtelen hálám. És az ígéretet, hogy ha újra találkozunk, megbeszélünk mindent, és bepótoljuk, ami kimaradt most. Elengedtem, mert neki ott van dolga, nekem itt. Dolgom van itt.

Talán ez nem szalmaláng. talán ez már valódi elengedés. Mondtam már, mennyire szeretem ezt a kifejezést: Engedd el! Legalább olyan jó és hasznos, mint a : Gyereket akarsz? Ne görcsölj rá! Elárulná valaki, hogyan kell ezt?! Nem testhelyzeteket és gondolatmorzsákat kérek, az nekem is van. Konkrét megkönnyebbülést várok, nem érem be kevesebbel. Addig is megyek a saját módszereim után, ami most a szeretetre és önfegyelemre épülő, tiszta élet.

Az ismerősömről még annyit, megbolondult. Tegnap kiengedték a kórházból, otthon van. És hallja sírni a gyermekét, aki ott fekszik mellette, pólyában. Az első reakcióm ezügyben is a sajnálat volt. Sajnálom, hogy megbolondult, szóltam, mire az én okos, de főleg bölcs párom így szólt: Talán csak azt hiszi, ezt várják el tőle. Talán tényleg ezt hiszi. Volt már gyermekhalál a családjukban, az ismerősöm unokatestvére tizenhét évesen vízbefulladt. Ennek már öt éve, de az édesanyja a mai napig lobogó hajjal, kócosan, feketében jár. Ha jár, s főleg a sírhoz. Ők egy ilyen család. Számomra szappanoperán nevelkedett generáció. Ez nem ítélet, csak másság. Mások vagyunk. És tudom, mennyire nem könnyű ép ésszel túlélni, tudom, mindig lesznek maradványtünetek. És nem kívánom senkinek, soha. Nem született meg az az asszony, akinek azt mondanám, " tudd meg te is". Mégis azt remélem, nem szabadult el a tudata végleg. Remélem, így könnyebb neki távoltartani a kíváncsiakat, feldogozni a feldolgozhatatlant. Remélem helyrejön mihamarabb, és túl lesz  rajta. És remélem, levonja a saját tanulságait, hozzáadva ezzel a kollektív tudathoz is valamennyit, és egyszer megvalósul az én világom, amiben tanulunk a múlt jeleiből, a hiteles történetekből, és nem ragaszkodunk hozzá, hogy egyenként megjárjunk minden poklot.

A nyakam most is fáj, de órák óta a gép előtt görbedek. Talán fájni is fog, talán észrevétlenül elmúlik. Tovább kell lépnem, mert az élet szép itt a Földön is, és bármennyire szeretnék már odaát lenni, azt fel tudom fogni, hogy itt is teljesítenem kell, mert nincs csak ott vagy csak itt élet, nem lehet...

Ady Endre: A békés eltávozás

20 MÁRC

Száritson ki szemükből a Nap,

Kik egyszer is megnéztek.

Ne hagyjon az én suta arcom

Senkinek se szánó emléket.

Sors-intézőm a Semmi legyen;

Szem- és fültömő Semmi,

Adassék meg nekem vád nélkül

S észrevevő vágy nélkül menni.

Hangomat a Semmi igya föl,

Mint az álmokat issza

S az én gyönge, panaszos hangom

Ne jajgasson senkinek vissza.

Távozzak el én mindenkitől

Megsemmisülve, szökve,

Szemekből, fülekből távozzak

Emlékek nélkül és örökre.

Egy suhanás se árulja el,

Mit lelkem úgyis titkolt:

Valaki elment élet nélkül,

Valaki elment, aki itt volt.

Felejtsem el én is magamat,

Nagyboldogan felejtsem,

Önmagamból és a világból

Szédülve, zuhantva leejtsem.

Akkor se legyek majd senkié,

De ne is legyek árva,

Nézzek szép, hideg mosolygással

Az én hívó, örök arámra.

Nem voltam másé, se magamé,

Arám: a hideg Semmi,

Nincs jogom, hogy emléket hagyjak

És, jaj, nincs jogom emlékezni.

Feledt kérdésként, választalan

Bukjam csöndbe omoltan:

Ha nem voltam, ne vágyjak lenni

S maradjak titok, hogyha voltam.